Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shenney boszorkányok 3.rész

2010.05.08
Mentőakció
-          Nem tudjátok, hogy Lexi merre van? – jött be dühösen Dóri csütörtök reggel, nem sokkal fél hét után, de jóval később, mint szokott.
-          Nem, miért? – kérdezte Lola, aki még mindig borzasztó jókedvű volt a tegnapi nap miatt.
-          Mert ma reggel nem jött, de amikor hívtam, azt se vette föl! Szétfagytam miatta! – ült le a helyére majd dühösen kipakolt, a négy lány váltott egy csodálkozó pillantást, majd elsétáltak az öltözőbe. Ott még nem volt ilyenkor senki, így jól tudtak koncentrálni, leültek körbe, megfogták egymás kezét, és felújították a kapcsolatot, azonban Lexit nem találtak sehol.
-          Jaj, olyan, mintha eltűnt volna! Nem értem! – mondta Lola kétségbeesetten, a képessége miatt ő volt a kapcsolat vezetője, de most nem tudta mit tegyen.
-          Talán csak alszik, lehet, hogy azért nem érjük el! – próbálta vigasztalni Lizzy.
-          Nem, akkor felkelne, de most jut eszembe, kicsivel éjfél után arra ébredtem, hogy szörnyű fájdalom hasít a fejembe, mi van ha…?
-          Ez történt velem is. – mondta Melina.
-          Velem is. – kontrázott Lizzy és Luna is.
-          A fenébe! Most mit csináljunk? – kérdezte Melina.
-          Meg kell keresnünk… - ám ekkor csöngettek így a lányok lesújtva mentek vissza a terembe. Egész napjuk így telt el, szinte semmire nem tudtak figyelni, de eldöntötték, hogy délután megkeresik az eltűnt társuk.


 
Barát vagy ellenség?
Nyilalló fejfájásra ébredten, aztán áporodott levegő késztetett fuldoklásra. Azonnal felültem, de úgy bevertem a fejem, hogy azzal a lendülettel ki is terültem. Apró levegőket vettem, így próbáltam lecsillapítani magam és gondolkozni, de ez nem ment, mert a fejem sajgó sebként pulzált. Kitapogattam a börtönöm falait, szoros faburkolat vett körbe, egy koporsóba feküdtem! Ez azért már sok volt, úgy sikítottam, mint még soha, és kétségbeesetten vertem a falakat, ekkor a tető leemelkedett. A beáradó fény először majdnem megvakított, de ahogy megszokta a szemem, úgy ismertem meg a fénybe álló alakot is. A fiú volt, valószerűtlen ezüsthaja köré glóriát vont a fény, helytelenítően nézett rám szürkéslilás kékszemével.
-          Mit sikítasz mint egy malac? Az ember így nem tud pihenni! – tette le a koporsófedelet oldalra, bennem ekkor idéződtek fel a tegnapi nap emlékei.
-          Hogy kerültem ide? És hol a vámpír? – szegeztem neki a kérdést.
-          Megöltem, mostmár mehetek aludni? – ásított, azt hittem leütöm, de végül csak folytattam.
-          Nem, hogy lehet, hogy te megölted, amikor én emlékszem, hogy mielőtt elájultam, ott volt, nagyon is élve!
-          Az én voltam. – mondta lazán.
-          Ez fenét! Egy izzó vörös szempár lebegett mellettem!
-          Nekem is olyan lesz, ha éhes vagyok és ha harcolok, tegnap pedig mind a kettő megvolt. Emlékszel, negyedrészt vámpír vagyok, ez előtör. Egyéb hülye kérdés?
-          Miért nem öltél meg? – vágtam rá azonnal, szinte végig se gondolva.
-          Nem tudom, úgy gondoltam szórakoztatóbb lesz, ha velem maradsz. – vont vállat, majd félrenézett.
-          Micsoda?! Hogyhogy maradok? Én iskolába járok, még csak 15 múltam! Jézusom, tényleg, mennyi az idő? – tornáztam magam ülő helyzetbe, így majdnem beleütköztem a mellkasába. Felső persze nem volt rajta, nos tagadhatatlanul jól nézett ki, ahhoz képest, hogy négyszázvalahány éves volt. Persze ne gondolja senki, hogy tetszik, csak megjegyzem a valósság kedvéért.
-          Mindjárt dél lesz, még korán van felkelni. – mondta azon az idegesítően laza, nyugodt és dallamos hangján.
-          Dél?! Basszus, a szüleim azt se tudják, merre vagyok! Ráadásul ma suliba kell mennem! – próbáltam fölállni, de könnyedén visszanyomott.
-          Nem, megmondtam, itt maradsz.
-          Na ne is álmodj! – próbáltam ellökni, körülbelül akkora sikerrel, mintha egy heggyel próbálkoztam volna.
-          Persze hogy nem álmodom, hiszem, az előbb vertél föl a sikítozásoddal. – sóhajtott, továbbra is könnyedén visszatartva engem.
-          Most azonnal elengedsz, vagy baj lesz! – próbáltam vészjósló lenni, akkora sikerrel, hogy felnevetett.
-          Rég nem szórakoztam ennyire jól, örülök, hogy életbe hagytalak. Ha akarsz, lezuhanyozhatsz. – állt végre föl.
-          Miért, mégis hol vagyunk, egy szállodába?
-          Nem, egy régi búvóhelyemen, nagyon régin.
-          És mégis hogy kerül ide koporsó? – léptem ki azonnal a matt fekete dobozból, amint csak lehetett.
-          Jobb ha az ember mindenre felkészül, a fürdő arra van. – intett egy ajtó irányába, majd visszafeküdt a hatalmas, bár kissé poros ágyra.
-          Legalább a szüleim felhívhatom? Csak hogy megnyugtassam őket, kérlek! – tettem még hozzá.
-          Rendben, de csak egy hívást! – dobott oda egy mobilt, mentem volna be a fürdőbe, de megállított.
-          Itt hívd őket.
-          Kész agyrém! – méltatlankodtam, de végül feladtam és tárcsáztam. Anya vette föl és nagyon ki volt akadva, amit nem is csodálok. Elég durva volt, de beadtam neki, hogy korábban bementem, mert gyakorolni akartam a kémia-dogára, és hogy délután is elleszek barátnőnél. Nem igazán akart ezek után elengedni, de végül hosszas győzködés után belement. Így félórás szónoklat után elintéztem, hogy senki ne aggódjon értem, remek húzás mondhatom!
-          Akkor mész zuhanyozni, vagy mehetek én? – ült fel és kérdőn nézett rám, legszívesebben sikítottam volna, de csak bementem a fürdőbe és bevágtam az ajtót. Álltam a zuhany alatt és élveztem, ahogy a víz simogatja a hátam, a víznek már csak az érintése is megnyugtatott, ez volt a jó az elemdologba, bár gyakran szívesen meg nem történtté tettem volna, bármennyire is szerettem néha. Azonban annyira összezavarta az életem, hogy már lassan azt se tudtam, hogy ki és mi is vagyok.
Már egészen megszoktam a telekinézist, tudat alatt is használtam, most is gondolattal nyitottam ki a zuhanyzó ajtaját és hívtam magamhoz egy törülközőt meg egy fürdőköpenyt. Amikor az utóbbiba belebújtam, akkor jött a mentális üzenet, ami ordításként robbant be a fejembe.
-          Lexi merre vagy? – a többiek voltak, ahogy helyre jött a kapocs éreztem az ijedtségük, hogy nem tudtak elérni. Azonnal kiolvastak mindent a fejemből, és nagyon nem örültek a zseniális akciómnak. Ekkor Nathaniel berobbant a fürdőbe, kis híján szívinfarktust kaptam, úgy megijesztett.
-          Te meg mit csinálsz? – kiabált rám, mire valami éles fájdalom hasított a halántékomba, a többiek hangja pedig elhalt. Zihálva rogytam le a földre és a homlokom a hűvös csempére szorítottam, a gyomrom is felkavarodott.
-          Jól vagy? Ne haragudj, próbáltam óvatos lenni, de már rég nem csináltam ilyet.
-          Melyet? – néztem fel rá nagy nehezen.
-          Szerinted? – vonta fel ezüstszínű szemöldökét.
-          Bocs, de nem tudok úgy gondolkozni, hogy valaki egy kalapáccsal beszabadult a fejembe! – nyögtem és visszafeküdtem a padlóra.
-          Jaj ne nyafogj már, annyira nem is borzalmas! – azzal odajött és könnyedén felemelt a padlóról.
-          Dehogynem! És hagyjál békén! Tegyél le hallod?! – mondtam dühösen, bár nehezemre esett akár megmoccanni is, mert akkor megfájdult a fejem.
-          Maradj itt, hozok inni, attól jobb lesz! – tett le az ágyra, amiből ettől egy sivatagra elegendő por szállt föl.
-          Ha akarnék se tudnék, mert elnyelt az ágyba beépített futóhomok csapda! – szóltam utána gúnyosan, de még csak vissza se nézett, csak eltűnt az ajtóba. Megpróbáltam letornázni magam az ágyról, mire a fejem olyan lüktetésbe kezdett, hogy inkább visszadőltem.
-          Ezt idd meg. – termett mellettem hirtelen Nathaniel, még a lépteit se hallottam, de amikor megláttam a pohár zöldes tartalmát, elment a kedvem az élettől.
-          Idd meg te azt a békanyálat! – fújtattam dühösen.
-          Nekem mindegy, de a fájdalom egyre csak rosszabb lesz, ez olyan, mint egy seb, egy ideig romlik, amíg be nem heged. – mondta teljes nyugalommal és lerakta a zöldes trutymót az ágy mellé.
-          Oké, kössünk egyezséget, ha elmondod végre, hogy mit csináltál velem, és hogy ki is vagy pontosan, akkor megiszom.
-          Ez kicsit se egyenlő alku, ígérd meg azt is, hogy nem szöksz el, akkor elmondom.
-          Legyen. – egyeztem bele, bár nem gondoltam egészen komolyan.
-          Anyám Morxell boszorkány volt, amíg Morxellek meg nem ölték. Ugyanis ők csak a fiú utódokat hagyják életbe. A saját apja volt az, aki végzett vele, pedig egészen a születésemig nem is tudott róla! – szorította ökölbe a kezét a szeme pedig gyűlölettel telt meg, majd vett egy mély levegőt és folytatta.
-          Apám félvámpír volt. Szerette anyát és boldogok is voltak, amíg nem jöttek a Morxellek. Sötét alakok, akik csak halált hoznak, a szemem előtt ölték meg anyám és apám is, mert védeni akarta azt, akit szeret. A hangja egyre jobban elhalkult, az utolsó mondatot szinte már csak suttogta.
-          Nagyon sajnálom. – mondtam hosszú csend után, mert igazából már megértettem, valószínűleg én is olyan lettem volna, mint ő, ha a helyébe vagyok.
-          Ne sajnáld, régen volt és még nem fejeztem be. Arra is kíváncsi voltál, hogy mit csináltam veled. Ehhez tudnod kell, hogy a Morxellek a halál hercegei, míg ti a természet, az élet erőit uraljátok, addig ők a halálét. Lahet herceg képes egyetlen érintésével gyilkolni, Wikkar herceg távolról is képes sebeket ejteni az ellenfelén az elméje erejével. Kasnef hercegé pedig talán az egyik legszörnyűbb képesség, képes kifacsarni az emberek lelkét a testből, és megakadályozni azt, hogy visszatérhessenek. – mondta komoran, én pedig döbbenten bámultam rá.
-          Ez most komoly?
-          Az utolsó szóig. – bólintott, észre se vettem, de amíg beszélt megittam azt a löttyöt, amit adott és a fejfájásom szinte elmúlt már.
-          És ezeknek mi köze hozzád? – vetettem fel újabb csend után, már azt hittem nem is válaszol, de mégis folytatta.
-          Én is Morxell vagyok, bármennyire is gyűlölöm őket, nekem is meg van az a képességem, ami Wikkarnak. Képes vagyok sebeket ejteni a gondolataimmal, és az egyik elveszett képességet is birtoklom. Szét zudom tépni az emberek egymáshoz fűződő kötelékeit, a szeretetet, a barátságot és gyűlöletet. A fájdalom, ami ezzel jár, attól függ, hogy milyen erős volt a kötés. A tiétek nem egy átlagos kapocs, borzasztóan erős, nem is tudtam széttépni, csak egy kicsit összegubancoltam, újra elő fog jönni. A körök tagjai szinte egy emberek. Egy személynek a saját magával való kapcsolatát se lehet megbontani, csak nagyon szélsőséges esetekbe, ez gaz rátok is.
-          De miért csináltad? – kérdeztem nem kicsit szemrehányóan.
-          Mert nem akartam egy egész Shenney körrel szembeszállni.
-          Akkor miért nem engedsz el? Én kiszabadítottalak, menj és vadássz tovább a szüleid gyilkosaira, ehhez én, nem kellek. – próbáltam meggyőzni, de csak határozottan megrázta a fejét.
-          De szükségem van rád, tudod egész életembe mindig egyedül voltam, a szüleimmel volt utoljára kötelékem, azóta egyedül élek és senkivel nem törődök. De tudod, köztünk megvan a kapocs, nem tudom milyen, mert folyton változik, de akkor is felemelő érzés. – vigyorgott, na itt már végképp kiakadtam.
-          Na, jó elegem van belőled, tudod milyen kötelék ez? A gyűlöleté!
-          Nem kicsi boszorkány, egyáltalán nem, néha megesik, hogy kicsit fölveszi a gyűlölet éjfeketéjét, de csak másodpercekre, amúgy álltalába olyan, amilyet még soha nem láttam. – ráncolta a homlokát, én pedig nem igazán hittem neki.
-          Ha még nem láttál ilyet, honnan tudod, hogy milyen?
-          Ez nem olyan, amit látni kell, anélkül is van már róla egy benyomásom, erről kimondottan jó, hiányozna, ha elmennél. – mosolygott kedvesen, úgy amitől a legtöbb lány a gatyájába olvadt volna, de én ehhez túl dühös voltam.
-          Persze! Nagy fenéket! És hiába nézel úgy, mint egy földre szállt leányálom, attól még nem hiszek el egy szót se.
-          Felőlem, a hitetlenségtől még nem válik hazugsággá egyetlen szavam se. – vont vállat.
-          Na jó, akkor szerinted mégis mit kéne csinálnunk? – adtam fel és dőltem hátra.
-          Először is felújítom a kapcsolataim, és újakat szerzek, a jó összeköttetés fontos, ha valakit el akarsz kapni.
-          Aha, és ezt hogy gondolod? – vontam fel a szemöldököm.
-          Nagyon jó a meggyőző képességem. – mosolygott hidegen, amitől megborzongtam.
-          Egy régi fészeknél kezdünk. – állt fel.
-          És ebbe menjek? – böktem rá a fürdőköpenyre, mire elvigyorodott.
-          Lehet, hogy így kéne, jó figyelemelterelő lennél.
-          Álmaidba! – fortyantam fel, kezdett nagyon elegem lenni.
-          Kitudja, még az is lehet! De nyugi, mert nagyon lilul a fejed, még fel talál robbanni! Ott a szekrény, válassz! – intett hanyagul és kisétált a szobából. Pár percig csak a légzésemre figyeltem, hogy mint említette, ne robbanjak fel, aztán még mindig füstölögve a szekrényhez mentem. Férfiruhák voltak egyértelműen az övéi, mert az, az erős metolillat áradt onnan is, ami belőle. Mind bőven nagy volt rám, mert Nathaniel majdnem két méter magas és jóval izmosabb nálam. Végül kikötöttem egy egyszerű farmernél és egy combközépig érő sima fekete pólónál. Mintha csak tudta volna, hogy végeztem, abba a pillanatba jött be, ő is hozzám hasonló ruhát viselt.
-          Jól áll neked a ruhám. – mért végig vigyorogva.
-          Mintha egy takarót vettem volna fel! – horkantottam.
-          Csinos takaró, menjünk! – intett hanyagul, hogy kövessem.
-          Nem félsz, hogy lelépek? – futottam utána, egy pillanatra lefagyott, mintha csak megállították volna az időt.
-          Nem. Ígéretet tettél. – mondta magabiztosan és kinyitotta az ajtót.
Vastagfelhők takarták el az eget, alig volt valami fény. Még a csizmám vettem ráadásul közbe őt is próbáltam beérni, így a mozgásom elég érdekesen nézhetett ki. Már valamivel gyorsabb és erősebb lettem, de így is kifulladva értem utol, amikor megállt.
-          Itt vagyunk. – mutatott egy nagyon siralmas és lepusztult épületre.
-          Remek hely, ha szupererős vámpír lennék, tuti, hogy ide bújnék! – horkantottam.
-          A vámpírok nagyon szentimentálisak, szeretik a régi helyeket, a fiatalkorukat, idéző időket, bent valószínűleg rengeteg ódivatú tárgyat találunk majd. – azzal el is indult, én pedig jobb híján újra követtem, semmi értelme nem lett volna, ha elfutok, úgy is utolér, akkor meg csak rontottam a dolgon. Most örültem neki, hogy magasabb nálam, mert így az összes pókhálót leszedte előttem, bár ő meg se rezdült közbe.
-          Figyelj Nathaniel, szerintem nincs itt senki, maximum egy falka pók. – ráztam a fejem, bár ő nem láthatta, és a szavaim is figyelmen kívül hagyta. Hamarosan valami mozgolódást hallottam, nem volt túl hangos, de valahogy más volt, mint a kisállatok neszezése, mostmár kezdtem hinni neki és feszülten figyeltem. Egyszer csak fényt fedeztem föl a folyosó végén, Nathaniel elindult előre és intett a kezével, hogy én maradjak itt, persze követtem, csak az ajtóba álltam meg. Bent mindent vastag vörös függönyök, szikrázó kárpitok és antik bútorok borítottak, a hatalmas tetőtéri ablakok feketére voltak festve, ráadásul be is deszkázták őket. Nathaniel kilépett a falikarokon világító gyertyák fényébe, mire a rengeteg eddig mozdulatlan alak őrült sziszegésbe és sívítozásba kezdett, olyanok voltak, mint egy életre kelt csendélet. Fehér alakok bő surrogó régi ruhákba, csak a vörösen izzó szemük nem illett a képbe.
-          Ki vagy te, hogy meg mered zavarni a pihenésünk? – lépett elő végül egy apró nő, törékenynek és sebezhetőnek tűnt, de a vérvörös szempár sok ravaszságot és bölcsességet tükrözött.
-          Hát nem ismersz meg Vatrila, jó rég nem találkoztunk, de attól még nem illik elfelejteni a régi barátokat! – lépett közelebb Nathaniel, mire úgy tűnt a vámpírnő elsápad, persze ezt elég nehéz meghatározni, ha valakinek alapból krétafehér a bőre.
-          Még soha nem láttalak tacskó! – tűrte a füle mögé mélyvörös haját a nő, és láthatóan visszanyerte az önuralmát.
-          Kár, ez bizony kár, mert akkor nekem kell felfrissítenem az emlékezeted! – a következő jelenet olyan gyorsan zajlott le, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy jól láttam. Nathaniel a nő felé mozdult, már majdnem elérte, amikor három vámpír ugrott rá és leteperték, de mindez a másodperc tizedrésze alatt. A nő fel nevetett és lehajolt hozzá.
-          Sajnálom Bosszúálló, de úgy tűnik, itt van vége a pályafutásodnak, de ne légy szomorú, a rokonaid nagyon fognak örülni neked! – mondta egészen közelről az arcába. Most eljött az alkalom, hogy elszökjek, de valahogy mégse tudtam rászánni magam, tényleg kötődtem valahogy hozzá, akárhogy is történtek a dolgok, mégse tudtam ott hagyni a vámpírokkal. Hülye, nagyon, nagyon hülye húzás volt, de kiléptem a gyertyafénybe.
-          Eresszétek el! – mondtam szilárd hangon, a vámpírok csak ekkor vettek észre, a nő döbbenten nézett rám, egy pillanatra, majd felnevetett.
-          Ó Nat, micsoda buta dolog magaddal hurcolászni a barátnődet! Nagyon-nagyon buta, rossz kisfiú vagy! Hát nem tanultál semmit? Aki közel kerül hozzád, annak meg kell halnia! – rázta a fejét és úgy nézett, mintha nagyon sajnálná, majd megkeményedett a tekintete és intett két vámpírnak, akik most tűntek fel.
-          Hozzátok ide elém! – észre se vettem és már le is fogtak, ilyen messziről nem tudok semmit csinálni, így hagytam, hogy a vezérük elé vigyenek, megfogta az állam, és szemügyre vette az arcom, mintha csak egy eladó ló volnék.
-          Csinos, nagyon csinos, de akkor is csak egy ember, nem szabad ilyenekre pazarolni az időd! Igazán abbahagyhatnád a gyerekes dolgaid, és visszamehetnél a fivéreidhez, szükségük van rád, tudod, azt rebesgetik az a vén szipirtyó talált egy Shenney kört, nem mintha hinnék az ilyenekbe! – legyintett, nekem pedig kellőképpen elegem lett belőle ahhoz, hogy úgy határozzak eljött a drámai leleplezés ideje! Minden mentális erőmet összeszedtem és őt meg a másik tizenhárom vámpírt fölkentem a falra, majd a levegőből kivontam a vizet és azzal szépen bepólyáltam őket.
-          Tudod banya, fel kéne ismerned azt, ami az orrod előtt van! – vigyorogtam rá hidegen.
-          Hogy mered te kis liba! Morxell Nathaniel! Most azonnal engedj el, vagy megbánod, én vagyok Wikkar herceg kedvese, nagyon megbánod ezt még! – sipítozta, kedves, még mindig nem fogja föl, hogy én csinálom. Nathaniel könnyedén fölállt és odasétált a tajtékzó vámpír elé.
-          Idefigyelj Vatrila, nekem te nem parancsolsz soha! Mindegy kinek az ágyába bújsz be! Másrészt, hidegen hagynak a Morxell hercegek, megölték az anyám én, nem tartozom közéjük, amíg csak élek! Mellesleg ezt nem én csinálom, hanem a buta emberlány! – azzal lejjebb húzta annyival a pólóm nyakát, hogy látszódjon a tetoválásom, rontotta volna a csapatösszhangot, ha most leordítom a fejét, tehát elraktam későbbre, és csak élveztem, ahogy a vámpír levegőért kezd kapkodni.
-          A víz Shenney? Tehát igaz? Tényleg létezik egy kör?
-          Igen Vatrila, tehát jobb lesz, ha meggondolod, hogy kinek szolgálsz!
-          Én csak egy úrnak szolgálok a halál hercegeinek! – ordította az arcunkba.
-          Ezt még nagyon megbánod! – nézett Nathaniel a vámpírra gyilkos tekintettel, akinek az arcán hatalmas mély seb kezdett nyílni, mint egy vörös virág, hátborzongató volt, de a vámpírnő csak elmosolyodott.
-          Pont úgy csinálod, mint Wikkar. – nevetett, mire a fiú úgy ugrott hátra, mint akit felpofoztak.
-          Menjünk innen Lexi, semmi értelme tovább maradni! – fogta meg a kezem és szó szerint elrángatott, mire kiértünk az utcára már elmertem engedni a vízburkokat, ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna Nathaniel pólója hangos reccsenéssel kiszakadt helyet adva a két hatalmas ezüstszínű szárnynak, majd fölkapott és már repültünk is. Gyönyörű volt a város fentről bár majd megfagytam a hidegtől, körülbelül tíz perc múlva leszálltunk valami emeletesház tetején. Nathaniel a földre kuporodott és a kezébe temette az arcát, fogalmam se volt, hogy mit tegyek, tehát leültem mellé, jó pár percig ültünk így csendbe.
-          Hé megvagy? – kérdeztem végül, amikor már nem bírtam tovább.
-          Persze. – emelte fel a fejét és fanyarul rám mosolygott, már letörölte könnyeket, de látszott rajta, hogy sírt.
-          Mi volt ez? – tettem kísérletet arra, hogy megértsek mindent.
-          Hosszú és nagyon régi történet.
-          Akkor meséld el, van időnk! – próbáltam bíztatóan mosolyogni.
-          Miért nem hagytál ott?
-          Hé, nem válts témát! Amúgy egyszerűen úgy éreztem nem helyes és kész!
-          Belém vagy esve mi?
-          Na ide figyelj, én próbálok jófej lenni, te meg ilyenekkel jössz! Hú, most örökre elástad magad! – próbáltam dühvel álcázni a zavarom, mert sajnos részben igaza volt.
-          Na ne húzd úgy fel magad kicsi boszi! Nem azért mondtam! – kócolta össze a hajam, erre totál kiakadtam és neki ugrottam, jó néhány percig birkóztunk, mire teljesen kifáradtam és föladtam, erre gálánsan fölsegített én pedig még gálánsabban kigáncsoltam.
-          Na most pedig halljam azt a történetet! – guggoltam le a kiterült alak mellé.
-          Ez nagyon alattomos húzás volt. – ült fel nevetve.
-          Naná, vagy azt hitted, hogy azt csak neked szabad? – ugrottam arrébb nevetve, amikor újabb bunyót akart kezdeményezni.
-          Igazából igen, tudod, én vagyok a gonosz Morxell, te pedig a becsületes cuki kis Shenney. – mondta vigyorogva.
-          Sajnálom hogy tönkretettem az énképed. – mondtam lazán, ahogy ő szokta.
-          Tényleg hallani akarod?
-          Igen, amúgy elég gyorsan váltasz témát.
-          Lehet, de azt tudnod kell, hogy ez nem egy szép történet.
-          Miért, amiket eddig mondtál, azt estimesének szántad? Akkor eléggé félre vagy programozva! – de a megjegyzésem figyelmen kívül hagyva belekezdett.
-          Nos jó, tudod anyám Wikkar herceg mostohahúga, az apjuk ugyan az, az anyjuk azonban más. Az én nagyanyám szintén Morxell boszorka volt a negyedik ősi képesség utolsó képviselője, ezért nem akarták megölni még. Wikkar apja kitalálta hogy elcsábítja és gyermeket nemz neki, és ha az fiú lesz nem hal ki a képesség, és a boszorkányt megölheti. A terve jól is haladt egészen addig, amíg a nagyanyám rá nem jött, onnantól fogva direkt keresztbe tett neki, először is lányt szült, majd elvitte a lányát és nevelőszülőkhöz adta, akiknél nem találnak rá. Aztán visszament, mert bármi is történt, szerette a lánya apját, ám az megölte. Anyámat nem találták meg és már egy idő után fel is adták a keresést, ekkoriban anyám megismerkedett apámmal és tudomást szerzett a mágusokról és minden egyébről, majd hamarosan megszülettem én, ezt a többiek azonnal megérezték. Hogy az egyik képesség visszatért és azonnal elindultak, öt év múlva ránk találtak, onnan pedig már ismered a történetet.
-          Hallod elég zűrös a családod, az enyém se kutya, de hozzájuk képest kispályások! – ráztam a fejem.
-          Azt mondod?
-          Teljes mértékbe, horrorfilmet lehetne írni róluk!
-          Hihetetlen, hogy ez után is meg tudsz nevetetni! – rázta a fejét hitetlenkedve, mialatt folyton nevetett.
-          Ennek örülök, de nekem most mennem kell. – álltam föl, ahogy az egyre sötétedő égre néztem.
-          De hát megígérted! – nézett rám kétségbe esve.
-          Igen, hogy nem szökök el, ezért kérlek, hogy most engedj el, otthon aggódni fognak és a többiek se tudják, hogy hol vagyok, kérlek! Ígérem, hogy találkozunk még. – néztem rá könyörögve, hosszú ideig nem szólalt meg, majd egy egész aprót bólintott.
-          Igazad van, önző voltam, sajnálom, de ígérd meg, hogy találkozunk még!
-          Shenney becsületszavam! – mondtam komolyan, és úgy is gondoltam, mert igazából én is akartam találkozni vele. Ekkor valaki kivágódott a liftből, majd még négy valaki, a barátnőim, vagyis a harmadik Shenney kör!
-          Hát ti meg mit kerestek itt? – néztem rájuk döbbenten.
-          Érted jöttünk, gyere gyorsan, addig mi feltartjuk! – kiabálta Lola, a többiek pedig támadóalakzatba álltak mellé.
-          Nem! Állj, félreértitek! – álltam gyorsan Nathaniel elé. Minden erőmmel igyekeztem helyreállítani a kapcsolatunk, míg végül sikerült, úgy kattant a helyére, mintha mi sem történt volna. Megrohantak a többiek érzelmei emlékei és gondolatai, láttam hogy suli után azonnal a keresésemre indultak, hogy Melina mutatta az utat, hogy mennyit kerestek, elfogott a bűntudat, hogy én szinte egyáltalán nem gondoltam rájuk. Ám ezalatt ők is látták az emlékeim, hogy ki is Nathaniel, hogy miket csináltunk, és hogy mit érzek, a támadó alakzatuk feloszlott.
-          Úgy látom, akkor hiába jöttünk, de azért menjünk! – fogta meg a kezem Lizzy és elrángatott, szinte magamon kívül voltam nem is tudom, hogy kerültem a buszra, amivel mind hazafelé tartottunk. Arra figyeltem fel, hogy mindenki engem bámul.
-          Mi van? – néztem rájuk értetlenül.
-          Lexi, a pasid egy pszichopata, ezzel tisztába vagy? – kérdezte Lola komolyan, döbbenten bámultam rá.
-          Nem is az, és különben sem a pasim! Elrabolt és ott tartott! – védekeztem azonnal, persze Lola közbe olvasott a gondolataimba, így tökéletesen látta, hogy valójában mit gondolok.
-          Lexi, te javíthatatlan vagy! – sóhajtott. Egy kis ideig csöndbe ültünk, majd valahogy elkezdődött egy beszélgetés, ami olyan jó volt, mint mindig. A végére mindenkinek jó lett a kedve. Elmesélték, hogy mi volt a suliba, meg hogy, hogy telt a tegnapi randijuk, jókat nevettünk és boldogan váltunk el. A suliba semmi érdekes nem történt, a napok viszonylag normálisan teltek, persze volt néhány apróbb baki, de nem vészesek. Eltelt a hét maradéka, meg a következő is, minden különösebb dolog nélkül.
A könyv titka
Hétfő reggel megint esett a hó. Este sokáig írtam a naplóm, ezért ma kicsit fáradt voltam. A többiekkel tök jót dumáltunk a suliba csöngetés előtt, Luna egyszer csak közbe szólt.
-          Hú, tegnap pakoltam és a kezembe került az a könyv, amit a főbanyától elhoztunk.
-          Milyen könyv? – értetlenkedett Lizzy.
-          Tudod, amit akkor találtunk, amikor a kapcsolatot először hoztuk létre. – magyarázta Melina.
-          Ja, már emlékszem! – csillant fel Lizzy szeme.
-          Mit szólnátok hozzá, ha ma suli után átugranátok megnézni, nem sok időre, mert cserkészetre kell mennünk Lizzyvel, csak belekukkantani.
-          Hát, miért ne, én benne vagyok! – mondta Lola.
-          Nekem sincs semmi dolgom. – így én.
-          Benne vagyok. – mondta Melina.
-          Még megkérdezem majd Carolint is, de szerintem ő is jön. – nyilatkozott Lola a húga nevében is.
-          Remek akkor ezt megbeszéltük! – mosolygott Luna, egész nap egyikünk se figyelt oda nagyon, mind máshol jártunk gondolatba, örültünk, hogy az osztályozó konferencia miatt elmarad az utolsó óránk, így hamarabb mehettünk. Melina és én megvártuk a többieket, akik a suliba ebédeltek, majd együtt indultunk Lunáék felé, egy jó hócsata után átfagyva mentünk be a házba. Amíg levettük a kabátunk Luna, aki hamarabb kész volt, elszaladt a könyvért, pár perc múlva mind kíváncsian vettük szemügyre a régi kopottas borítást. A vastag porréteg úgy tűnt, szinte a részévé vált, de még így is ki lehetett venni az alatta lévő élénk színeket, a közepén egy pentagram volt, ami hat mezőre középpontjába volt, ezekbe, a mezőkbe a kulccsontunkra tetovált jelek voltak.
-          Na ki nyitja ki? – néztem körbe vigyorogva, hogy oldjam egy kicsit a légkört.
-          Nyissa ki Luna, elvégre ő találta! – vetette fel Lizzy, ezt egyhangúlag elfogadtuk, Luna felnyitotta a kezdőlapot, így elénk tárult… a jó nagy büdös semmi! A megsárgult oldalakon egy árva betűt nem lehetett találni.
-          Hát ez király, ezért volt ez a nagy felhajtás?! – mondta csalódottan Carolin, akinek suli után beszéltünk a könyves tervről, mert ő két évvel fiatalabb nálunk, így másik osztályba jár.
-          Úgy tűnik, pedig egész sokat ígért ez a vacak! – simítottam végig a saját jelemen, mire elektromos bizsergés járta át a testem.
-          Érintsétek meg a jeletek! – hadartam gyorsan, a többiek pedig megtették, a könyv fedőlapja felizzott és a színek szinte újjá változtak a dohszag helyett is kellemes illatokat árasztott a pentagaram a közepén, pedig körbe-körbeforgott.
-          Na talán mégis lesz valami! – ujjongott Carolin, Lunának pedig már mondani se kellett kinyitotta a könyvet, mintha csak megújult volna a lapok ropogós új fehérek voltak fölül hatalmas cirkalmas betűkkel ez állt:
 
Shenney Rebecca feljegyzései utódaihoz
Hogy mindaz a tudás, melyet életemben felhalmoztam, ne vesszék el az idő múlásával, vegyétek és tanuljatok belőle akkor is, ha én már nem járok köztetek!
 
-          De hát ez nekem szól, azt írja, a levegő shenneynak! – kiáltott fel csodálkozva Lola.
-          Nem, azt írja a tűz Shenneynak, szép cirkalmas vörös betűkkel! – akadékoskodott Luna és a papíron tekergőző kék betűkre bökött.
-          Király, ez varázslat, mindenki mást lát rajta én például acélszürke betűket nekem címezve. – mosolygott Carolin.
-          Akkor azt ajánlom, lássunk neki az olvasásnak, mert lehet, hogy ez az izé elhalványul, vagy megsemmisíti önmagát! – vetettem fel, a többiek pedig teljességgel egyet értettek, mind a hatalmas lap fölött guvadtunk, leírom én, mit láttam.
 
A vízen uralkodó Shenneynak!
Gyermekem, ki ezt a könyvet olvasod, talán még nem is hallottál rólam, én vagyok Rebecca, minden Shenneyok között az első, az egyetlen, aki minden képességgel rendelkezett, ti vagytok az én leszármazottaim, használjátok ezt a tudást jobb célokra, mint én. Te, a víznek parancsolsz, ez nagy hatalom, víz nélkül nincsen élet. A víz gyermeke vagy és ő a te gyermeked, engedelmeskedik szavadnak, de egyet kell értened vele! Lehet lelkednek vára, vagy büntető ostorod, holtodig vagy örökléted minden napján elkísér, támaszthatsz vihart, süllyeszthetsz hajót, amíg te nem kételkedsz szándékod tisztaságába a víz se fog. Másik képességed az uralom élettelen dolgok fölött, amik akaratodnak meghajolva meghazudtolnak minden törvényt és útra kelnek a kedvedért. Nem a tárgy mérete a fontos, hanem az akarat ereje, ezt soha nem feledd! Ezek a szavak örökre égjenek bele a szemedbe és szívedbe, hogyha ezen túl használod a hatalmad, ez süssön a tekintetedből!
 
Ekkor fájdalmas fény villant a szemembe a világ eltűnt, nem láttam semmit, a többiek is fájdalmas szisszenéssel estek mellém. Ijedten tapogatóztam körbe.
-          Hahó lányok itt vagytok? – fogtam meg valaki kezét.
-          Miért, mégis hol máshol lennénk? – kérdezte gúnyosan Lizzy.
-          Tudtam, hogy nem kellett volna beleolvasni! Ez a könyv gonosz! – mondta Carolin félig sírva.
-          Nyugi nem lesz semmi baj! – vigasztalta Lola a húgát. Több percig szótlanul ültünk, nem tudom a többiek, hogy voltak vele, de nekem nagyon lehangoló dolgok futottak át az agyamon és azt kívántam bárcsak ez a csomó őrült dolog meg se történt volna.
-          Lányok! Én kezdek látni! – mondta Melina, aki először esett el, és igaza volt, nekem is kezdtek visszatérni, először a fények, aztán a színek végül a körvonalak is, visszanyertem a boszorkányság óta a tökéletesnél is jobb látásom. Így pont Luna tágra nyílt narancs-vörös szemébe bámultam.
-          Bakker! – ugrottam hátra ijedten.
-          Mi van? – kérdezte Luna, majd láttam, hogy pislog és újrafókuszál, aztán hogy az ő arcára is hasonló döbbenet ül ki.
-          Néztél te már ma tükörbe? – kérdeztem.
-          És te? – vágott vissza, erre mind a tükör felé tódultunk. Melina szeme smaragdzöld lett, Lunáé narancs-vörös, Lizzyé citromsárga, Caroliné acélszürke, Loláé lila az enyém pedig zafírkék.
-          Úgy tűnik szó szerint, értette, azt a beleég a szemedbe a dolgot! – nyögtem fel a többiek, pedig egyetértően bólogattak.
-          Neked még mázli de én, ezt hogy magyarázom meg? – bámulta Lizzy két centiről a citromsárga íriszét.
-          Miért és én!? – mondta Luna dühösen.
-          Na jó, de az enyém is borzasztó! – vágta rá Lizzy.
-          Nézzük meg a könyvbe, hátha vissza lehet csinálni valahogy! – mondta Lola, ametisztlila szemével a könyvre pillantva.
-          Na nem, én többet a közelébe se megyek annak a borzalomnak! – toppantott dühösen Carolin.
-    Pedig max abba találunk megoldást! – értettem egyet Lolával, így mi oda is mentünk. Lola óvatosan nyitotta ki a színes fedőlapot, az első oldalon nem volt semmi, ennek igazából örültem, mert rossz emlékeim maradtak arról a szövegről, a második lapon egy barlang képe volt.
-          Ez milyen hely? – nézte csodálkozva Lola.
-          Olvasd csak el! Azt írja a boszorkány-barlang, és hogy menjünk ide, itt megtalálunk minden hozzávalót. – mutattam egy kis szövegre.
-    És mégis hogy jutunk oda? – jött ide végre Lizzy is.
-    Majd Carolin nyit egy kaput. – vetette fel Luna.
-    Na nem, arról szó sem lehet, én abbahagytam a boszorkánykodást! – fűzt össze a mellkasán, a karját az érintett.
-    Jaj Carolin, de gyerkeskedj már! Jó buli lesz! – próbálta meggyőzni a nővére, végül hosszas rábeszéléssel sikerült is.
-          Kész is! – mutatott a fénylő kapura, aminek a túloldalán látszott a könyvből vett kép, mind kíváncsian tódultunk át, csak Melina gondolkozott annyira előre, hogy a könyvet is magával hozta. A látvány lenyűgöző volt, az egyik oldalon a tenger, vele szembe pedig egy igazi boszorkánykonyha. A falakat nem láttuk a rengeteg polctól, amik mind apró üvegcséket, tégelyeket és szárított növényeket tartalmaztak, középen pedig egy hatalmas asztal állt, körülötte hat szék, fölül valami zöld moha nőtt a falon az adta a fényt meg persze a nyílás a beömlő tenger fölött.
-          Állati ez a hely! – lelkendezett Carolin, mi pedig mind egyet értettünk vele.
-          Na most mit csináljunk? – kérdezte Melina amikor már mind letelepedtünk a kicsit poros, de annál kényelmesebb karosszékekbe.
-          Nézzük meg a könyvet. – indítványozta Lizzy, mind egyet értettünk, így most végre rendesen szemügyre vettük a könyvet.
-          Ezt nézzétek! – bökött az első oldalon található szövegre Lola.
-          Hajfestő cucc, nos ki akar bájitalt főzni? – néztem körbe, mind jókedvűen vigyorogtunk és nekiláttunk összeszedni a kért felszerelést. Átkutattuk a szekrényeket, és néha elborzadva láttuk, hogy miket rejtenek a törékeny üvegcsék. Végül, amikor minden megvolt, nekiláttunk a valódi munkának, meghúztuk a varázskört az üst köré, majd amikor elkészültünk kétkedve figyeltük a nem túl bizalomgerjesztő masszát.
-          Ezt komolyan meg kell inni? – kérdezte Luna undorodva.
-          Egyszer élünk! – léptem oda az üsthöz, annyi öngyilkos dologba volt részem, hogy egy kis trutymó meg se kottyant, kimerítettem egy keveset egy pohárba, majd legurítottam, akkor jöttem rá, hogy nem gondoltam semmilyen színre, féltem hogy így nem fog hatni, de mégis megtörtént. Jól kiszúrtam magammal! Döbbenten vettem a kezembe az elsőre mélyfeketének tűnő, nagyon sötét mélykék tincseim. Lolának változott legdurvábbat a haja, a göndör sötétszőke tincsek kiegyenesedtek és egészen a combjáig, lekúsztak, ráadásul a színük is erősen kivilágosodott olyan búzaszőkére. Lizzy haja kiszőkült, szó szerint egyik pillanatba még barna volt, aztán hirtelen szőke. Carolin haja is hosszabb lett és mélyvörös. Lunáé nem nőtt de a színe a barna és a vörös közötti behatárolhatatlan zónába került. Melináé változott a legkevesebbet, alig lett valamivel hosszabb és egy kicsit talán szőkésebb.
-          Hát ez brutálisan hat! Hogy lehet visszacsinálni? – ment gyorsan oda Lola a könyvhöz, bár közbe lépten-nyomon beleakadt a hajfüggönyébe. Pár percig olvasott, majd döbbenten elkiáltotta magát.
-          A fenébe! Ezt nem lehet visszacsinálni! Van itt egy egérszar méretű betűkkel írt kikötés, hogy első alkalommal a saját hajszínünkre gondoljunk, mert ez marad meg!
-          Na ne már! – mentem oda én is, és most már tényleg feltűntek az apró betűk a szöveg alján, tehetetlen dühömbe kedvem lett volna valamit szétverni.
-          Lexi nyugi! – fogta meg a vállam Lizzy és a tajtékzó hullámok felé fordított, elcsodálkoztam, hogy ezt én csinálom, de tényleg én voltam, mert amikor kicsit összeszedtem magam a tenger lecsillapodott, bár az állandó szél a szemembe sodorta az új mélykék hajam.
-          Lola relaxállj! – kapta el a karját Melina, mire lassan elcsitult a szél, de mind úgy meredtünk a könyvre, mint egy veszélyes ragadozóra.
-          Azt hiszem, nekem mára elegem volt ebből az olvasmányból! – fejezte ki mindannyiunk álláspontját Carolin.
-          Nekem is! Mégis hogy magyarázom meg, a hajam és a szemem? – nyögött fel a nővére, mind ránéztünk, kétségbeesve ült a hajsátra alatt.
-          Ne izgulj már, amúgy tök jól áll! Fölcsatolod, és mint mind, te is azt mondod, hogy befestettük. – mondtam lazán, bár kezdett az, az érzésem lenni, hogy egyszer bele fogok gabalyodni a folyamatosan szövögetett hazugsághálómba, de mit tegyen a boszorkány lánya?
-          És a szemem? – nézett továbbra is összeomolva.
-          Hát azt majd… jé olyan, mint régen! – és tényleg eltűnt a lila szín felvette a megszokott zöldes árnyalatát.
-          Tényleg a tied is újra sötétbarna! – pattant fel, mint egy túlfűtött szöcske és máris jobban emlékeztetett a régi önmagára, még a haja ellenére is.
-          Hát ez remek! Valószínűleg csak akkor fog előjönni, ha használjuk a hatalmunk, legalábbis a könyv ezt írta. – adta meg a magyarázatot Luna, és mind egyet értettünk.
-          Akkor menjük is! – nyitott meg egy kaput Carolin, aminek a túloldalán ott látszott Lunáék padlása.
-          Ezt én elviszem, ha nem baj, majd szeretnék belenézni, ha megjön hozzá a bátorságom. – kaptam fel a színes könyvet.
-          Te tudod, nekem mindegy! – lépett át a kapun Luna is, akinél eddig pihent a balszerencsénk kovácsa, én pedig gyorsan átléptem a többiek után.
Az elkövetkező pár napba áttanulmányoztam a könyvet és érdekes dolgokat találtam benne, el akartam mesélni a többieknek, de nem nagyon érdekelte őket, végképp leszámoltak a könyvvel, ahogy mondták. Igazából szerintem más volt, amire odakoncentráltak, például öt pasi, aranyosak voltak, meg minden, de lassan kezdtem kikészülni, én nem vagyok az a romantikára éhes lány, nálam a legtöbb romantikus film nem a csöpögős, hanem a folyós kategóriába tartozik. Na jó, meg egy kicsit egyedül éreztem magam, eddig többé-kevésbé ott voltunk egymásnak, most meg mindenki ide-meg oda ment a barátjával, ugyanis a gyengülő, de még mindig jelen lévő feszültség megkeserítette a közös programok izét. Jól esett volna mesélni valakinek a dolgokról, hogy mikről olvastam, hogy miket tanultam, nagyon egyedül éreztem magam. Végül az egyik plüssállatom avattam be csütörtök este és a hatalmammal rávettem, hogy nagyba bólogasson, nem mintha ettől nem lett volna még bizarrabb a dolog, de jól esett, bár gyenge próbálkozás volt. Majd nagy nehezen papírmadarakat röptetve az akváriumomból nyúlványokba kiálló víz között elaludtam, szerencsére előtte még visszanavigáltam szerencsétlen pilóta aranyhalaim (akik mellesleg hófehérek) a helyükre.
Pénteken kicsit komásan kászálódtam ki az ágyamból, miután anyám fölkeltett. Már kellőképpen kiokosított a hajfestés ártalmasságáról, így egy ideje szerencsére hanyagoltuk a témát, már szinte kezdtem én is hozzászokni. Amikor a busz felé tartottunk az öcsémmel, azzal szórakoztattam magam, hogy megolvasztottam a csizmám előtt a jeget, mert semmi kedvem nem volt elcsúszni. A tesómnak persze ez nem tűnt fel, meg az se, hogy zafírkéken világít a szemem, mindig odafigyelt rám, mit mondjak! Lunának mellesleg igaza volt a szemünk színe csak akkor változik, ha használjuk a hatalmunk, ami nálam mellesleg napi tizennyolc órát jelent, bár emberek között igyekszem viselkedni. A buszút eseménytelenül telt, leszámítva a totális tömeget és az áporodott levegőt, ma volt a félévi bizonyítványosztás, nem nagyon érdekelt, azok után, hogy szupererőket kell kordába tartanom, ki aggódik pár jegy miatt, amúgy nem is vagyok annyira rossz tanuló, bár tanulni nem nagyon szoktam. Én értem be először Dórival, majd jöttek szép lassan a többiek is, meghallgattam a történeteket Erikrők, Malcolmról, Lukasról, Maxről, és Alfredről, totális rózsaszín szerelemvihar esete fogott fenn, úgy éreztem. Viccesen telt a nap, az előadásra meghívott előadó olyan dolgokat mondott, hogy szakadtunk a röhögéstől, a bizonyítványom is elég jó lett. A többiek már elindultak én még visszaszaladtam pár zsepiért, mert kicsit meg voltam fázva. Amikor kiértem a folyosóra elöntött a többiek dühe a kapcsolaton át, csodálkozva kerestem őket a tekintetemmel, aztán meglettek, egy magas kecses alakot álltak körbe, azonnal felismertem, ezüstszínű haján csillogott a lámpafény, még csak meg se próbálta eltakarni. Amint meglátott egyszerűen otthagyta a többieket és hozzám sétált.
-          Szia! – állt meg előttem.
-          Szia, mit keresel te itt? – néztem fel a liláskékes szürke szemébe, soha nem tudtam eldönteni, hogy az előbbiek közül melyik a leginkább hangsúlyos, valahogy egyszerre volt három színű, és most mintha boldogság sugárzott volna belőle.
-          Természetesen téged! – mosolygott kedvesen.
-          És mégis miért? – kérdeztem sértődötten, igazából hiányzott és eléggé haragudtam rá, hogy két hétig még csak életjelet se adott.
-          Mert nekem is nagyon hiányoztál, sajnálom, hogy eddig nem jöttem, csak volt néhány elintéznivalóm. – mondta szomorúan és abszolút őszintének tűnt.
-          Ja! Kinyírni pár emberkét! Vagy csak elrabolni? – jött oda dühösen Lola, a szeme lila szikrákat szórt, a többiek is hasonló nézőponton voltak, éreztem a gondolataikból.
-          Ez nem rád tartozik boszorkány, nincs elszámolnivalóm előtted! Most pedig hagyjatok minket magunkra.
-          Még mit nem! Szállj le Lexiről! – villant fel sárgán Lizzy szeme is.
-          Rendben, de akkor hagyjatok békén, legalább had búcsúzzak el tőle! – nézett bánatosan a többiekre, akik erre kicsit gyanakvóan, de előre mentek az aulába, nekem pedig hatalmas gombóc nőtt a torkomba, szükségem volt valakire, akivel beszélgethetek, nem akartam elveszteni Natet, nagyon dühös lettem a többiekre egy kicsit, mert nem tudják megérteni, hogy én tényleg kedvelem! Ekkor a hangok és érzelmek elhaltak, nem éreztem a többieket az elmém hátsó zugába se, ahol mindig jelen voltak.
-          Ne félj, nem lesz semmi baj, csak azért mondtam, hogy végre békén hagyjanak! – fogta meg a kezem.
-          Hát ez bejött, még én is elhittem. – mondtam némi éllel, aztán ráeszméltem, hogy milyen szánalmas vagyok, így kicsit lazábban kezdtem beszélni. – És mégis hogy akarod eltitkolni előlük, amikor mi egy tudat vagyunk?
-          Nekem megy, megtanítom neked is. – vont vállat.
-          Hogyhogy neked megy? – néztem rá gyanakvóan.
-          Tudod te jól, ti se tudtátok megválasztani, hogy kik legyenek a kör tagjai, így én se tudom, a képességemnek hála teljesen el tudom zárni magam a többi hercegtől. – mondta kicsit keményebb hangon.
-          Bakker, azt akarod mondani, hogy te is Morxell herceg vagy? – meredtem rá döbbenten, fájdalmasan lesütötte a szemét, kerülte az én tekintetem.
-          Igen, de, már amikor az eszem tudtam, akkor megszakítottam velük minden kapcsolatot! Kérlek, ne ez alapján ítélj meg! – mondta könyörögve szinte az ellentéteképpen a régi önmagának.
-          Hát akkor mi alapján? A második találkozásunk alapján? Amikor ki akartál nyírni? Nem tudom Nat, lehet, hogy ez mégse olyan jó ötlet, én már így is túl sokat hazudtam mindenkinek. – sóhajtottam, végül csak kimondtam, bár a szívem majd megszakadt.
-          Tudod mit, kezdjünk tiszta lappal, két teljesen átlagos tinédzser vagyunk, oké? Szia! A nevem Morxell Nathaniel. – nyújtott kezet halálosan komolyan, teljesen feloldódtam, igazából az eszem súgta, hogy ez nem jó ötlet, de a szívem más véleményen volt, bármilyen elcsépelten is hangzik ez, de akkor is ez van.
-          Squally Alexandra, de hívj csak Lexinek. – nyújtottam végül kezet.
-          Örülök, hogy megismertelek, nincs kedved találkozni valamikor? Mondjuk ma délután? – mosolygott cinkosan.
-          Hát nem is tudom, a szüleim arra neveltek, hogy ne menjek el mindenhová vadidegenekkel. – ráncoltam elgondolkodva a homlokom, aztán jót nevettünk mind a ketten.
-          Akkor délután, elmegyek érted, ez pedig legyen a mi titkunk. – azzal megérintette a homlokom, furcsa bizsergés járta át az agyam. Majd megpuszilta azt a helyet és egy intés után eltűnt. Kicsit kábán sétáltam le az aulába, azonnal észrevettem a többieket, láthatóan rám vártak, bemásztam közéjük.
-          Na megvagy? Annyira sajnálom Lexi, de így lesz a legjobb! – fogta meg a kezem Lola én, pedig kicsit kábán bólintottam.
-          Jaj ne aggódj, találsz sokkal jobbat! Olyat, aki kedves, aranyos, megért, és nem utolsó sorba nem próbál meg megölni. – vigasztalt Lizzy is, csodálkoztam, hogy egyikük se látja a valódi érzéseim, aztán eszembe jutott, amit Nat mondott, hogy össze tudja zavarni az érzelmek fonalait, tehát valószínűleg mást éreznek és hallanak felőlem, mint ami az igazság, nagyon bonyolult! Vetettem egy oldalpillantást Lolára, de ő már a szalagavatósok táncára figyelt és semmi jelét nem adta, hogy kiolvasta volna a fejemből az igazat. A táncok nagyon jók voltak, bár nekem az A-soké jobban tetszett, és nem azért, mert én is A-s vagyok. Jól szórakoztunk mind, és jókedvűen búcsúztam el a többiektől, de leginkább Carolintól és Lolától, akik jövő héten síelni mentek. Kicsattanóan jókedvűen mentem haza, ez azonnal feltűnt a szüleimnek, ugyanis eléggé depressziós tudok lenni néha, de csak annyit mondtam, hogy jó volt a nap és jó lett a bizim. A szobámba egy darabig olvasgattam a boszorkánykönyvet, amiből már rengeteg bájitalt és ráolvasást megcsináltam, lassan kívülről fújtam, az alapanyagokhoz úgy jutottam hozzá, hogy azt mondtam Carolinnak, hogy valamit a barlangba hagytam ezért visszavitt én meg rengeteg dolgot elpakoltam. Most is elgondolkodva pörgettem egy apró fiolát az ujjaim között egy védőmedál alapanyaga volt, már csak a teliholdra vártam a megfőzésével, ekkor kopogtak az ablakon, döbbenten kaptam arra a fejem, majd fölálltam és elhúztam a kék sötétítőket. Nat lebegett egy karnyújtásnyira az ablaktól, az ezüstszínű szárnyain csillogott a holdfény, ijedten tártam ki az ablakot, a jéghideg levegő mellbe vágott.
-          Te megőrültél? Bárki megláthat!
-          Dehogy látnak, ne viccelj már! És különben is, lógsz nekem egy randival.
-          Mi, az hogy lógok, te nem jöttél egész délután!
-          Persze, de most itt vagyok. – mosolygott és megkapaszkodott a korlátba, ám amikor áthajolt az ablak vonalán mintha valami hatalmas kék villám csapott volna bele és végigfutott a testén, ájultan zuhant le, én pedig ijedten rohantam utána.
-          Hé, hé! Nat ébredj, hahó! – rázogattam a vállát, de semmi reakció, aztán vett egy görcsös levegőt, majd még egyet és kinyitotta a szemét.
-          Hú, ez durva volt, ki rakta rá a védőbűbájt a házra? – kérdezte kissé kábán.
-          Jesszus! Én, teljesen elfelejtettem! – mondtam ijedten és tényleg ezt is a könyvbe találtam, aztán teljesen kiment a fejemből.
-          Nem számít, voltam már rosszabbul is, ez meg se kottyant, de azért inkább legközelebb hívj be! – dörzsölte a halántékát.
-          Hívjalak be? Ezt hogy érted? – néztem rá bután.
-          Azok a mesék, hogy a vámpírok nem tudnak belépni egy halandó házába, csak ha az behívta őket, nem merő kitalációk, ugyan úgy, ahogy a legtöbb monda és mese se.
-          Értem, nos akkor ezennel behívlak! – mondtam ünnepélyesen, de közbe majdnem elröhögtem magam.
-          Ez nem vicces Lexi, hanem halálosan komoly.
-          Oké, oké, akkor gyere. – mentem be, mert tényleg nem bírtam ki, annyira komikus volt a dolog. Amikor felértem a szobámba észrevettem, hogy nem követett, kinyitottam az ablakot, ott lebegett.
-          Hát te, miért nem jöttél be?
-          Mondtam, be kell, hogy hívj! – eléggé mérgesnek és nagyon komolynak tűnt.
-          Rendben, akkor behívlak. – mondtam kicsit félszegen és valóban történt valami, mintha a pajzson egy kis repedés nyílt volna, nagyon fura volt.
-          Na, így már jobb. – röppent be, szerencsére útközbe behúzta a szárnyait, vagy a virágaimnak vége.
-          Elég furcsa volt.
-          Valóban, több évszázada nem találkoztam erőfallal, nem hogy ilyen erőssel, kitől tanulod? – nem kellett kimondani, hogy mit, mind tudtuk.
-          Senkitől, abból a könyvből. – mutattam a nagy halom vacak között heverő színpompás könyvre.
-          Hihetetlen, ez még megvan? – nyúlt a könyvért, ám amikor hozzáért sietve dobta el, a színes borító fekete lett, mint az éjszaka és egy mondtat jelent meg rajta: Kié a halál azt nem táplálja élet!
-          Hű, ez olyan volt, mint a Harry Potterbe! – vigyorogtam, Nat pedig értetlenül bámult.
-          Hogy mibe?
-          Hagyjuk, az egy film, de úgy tűnik ez a könyv, nem szeret téged.
-          Gondolhattam volna, csak nagyon meglepett, hogy itt van.
-          Aha. – mondtam egy kis csönd után, végül újra elkezdtünk beszélgetni, nagyon jó volt, elmeséltem neki hogy mik történtek, amikből kimaradt a kényszerszabadsága miatt, nagyon jó volt, végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az elkövetkező napokba mindig eljött, főleg délután és nagyon jókat beszélgettünk, a kedvem rohamosan javult.
Új bandatag
Csütörtökön szerencsére nem volt suli, mert a tanárok valami kirándulásra mentek, így a lányokkal eldöntöttük, hogy elmegyünk megnézni az Avatart, így kicsit korábban keltem a szokásosnál, és amikor fölkeltem kicsit megijedtem, mert akkora volt a hó, mint még soha, de végül szerencsésen bejutottam. A buszvégállomáson találkoztam a többiekkel, innen villamossal mentünk, majd az aluljáróba majdnem eltévedtünk, hirtelen Lizzy észrevett valamit.
-          Jé, nézzétek de aranyos! – mutatott egy irányba, mind odanéztünk.
-          Ez meg mi? – hajolt le Melina, mind kíváncsian néztük az apró jószágot, aki egy szemetes mögött bujkált, senki nem figyelt rá és az apró barna gombszemekbe rémület csillogott.
-          Gyere, gyere ide! – intett Luna is, mire a fekete orr bizonytalanul szimatolt a levegőbe, majd szép lassan előbújt. Mostmár az egész állat látható volt, a bundája fekete volt, kivéve a lábait és a pofáját, mert ezek fehéren villogtak.
-          Ez egy hermelin! – mondtam meglepetten.
-          Tényleg, de milyen furcsa, még soha nem láttam ilyen színűt! – mondta Lizzy és igaza volt, én se, emlékszem még csak hasonlóra se, a hermelin végigmért minket, egészen emberinek tűnt a tekintete, megborzongtam.
-          Szerintem valami nem stimmel ezzel. – ráztam a fejem.
-          Lehet, de most sietnünk kéne, mert lekéssük a filmet! – mondta Melina miután a telefonjára pillantott.
-          Oké, de mégse hagyhatjuk itt! – azzal Lizzy elkapta a kis állatot, aki erre őrült tekergőzésbe kezdett.
-          És hogy csempésszük be a moziba? – kérdeztem kétkedve.
-          Majd a te táskádba, az a legnagyobb. – ajánlotta Luna, mire elég gyilkos pillantást vetettem rá, de aztán megadóan sóhajtottam és begyömöszöltem a kapálódzó állatot a táskámba, ott mintha megnyugodott volna. Nem is nyafogott bár pár szendvicsdarabot szívesen elfogadott és a film alatt is kibújt, sőt nekem úgy tűnt, mintha ő is nézné a filmet, de ezt a bizarr gondolatot hamar elvetettem. A film nagyon jó volt, legalább is nekem nagyon tetszett, utána még bementünk egy boltba és vettünk Lizzynek egy pulcsit, majd mivel mindenkinek mennie kellett, így kiegyeztünk, hogy holnap nálam találkozunk, és megbeszélést tartunk hermelin ügybe. Este a hermelin szabadon szaladgált a szobámba és mindent figyelmesen szemügyre vett, főleg a rajlapoknál és az ágy alá beszórt művtöri füzetnél mozgolódott sokáig, majd hamarosan kaparászást hallottam az ablaknál. Azonnal beengedtem Natet, minden nap jött, már nem kellett behívnom, és azonnal felkapott.
-          Szia milyen napod volt?
-          Szia, amúgy köszi jó, nézd mit találtunk! – azzal előrángattam az ágy alól a félelemtől remegő hermelint, Nat sötéten kapta ki a kezemből és úgy tanulmányozta, mintha egy orgyilkost fogott volna.
-          Ez nem hermelin. – mondta egy kis idő után.
-          Dehogynem! – mondtam döbbenten.
-          Nem, nézd, mindjárt megmutatom! – azzal belenyúlt a zsebébe és egy apró tükröt vett elő, majd a hermelin elé tartotta, én pedig felsikoltottam ijedtembe, ugyanis a kép nem mást mutatott, mint.
-          Jézus! – böktem ki.
-          Dehogyis, ő már rég meghalt, bár hasonlít. – rázta a fejét értetlenül.
-          Jaj, persze hogy nem az igazi, hanem a volt művészettörténet tanárunk, pont a hasonlóság miatt neveztük el Jézusnak. De most ez mégis mi? – néztem megbabonázva a tükörbe.
-          Valószínűleg valaki bájitalt adott neki, és hermelin lett. – mondta flegmán, mintha csak az időjárásról beszélne és lerakta az extanárom, aki egy csapat tiszta ruha mögött keresett menedéket.
-          Akkor vissza kell változtatnunk, mégse maradhat így! – mondtam kétségbeesve és az asztalomon trónoló boszorkánykönyv felé, kaptam, de Nat megfogta a kezem.
-          Nem, azzal már semmire nem mész, gyengébb embereket még rövid idő után is nehéz visszahozni, ráadásul ő szerintem már jó ideje ebbe az alakba van.
-          Akkor mit csináljunk? – járkáltam körbe idegesen.
-          Semmit.
-          Mi, az hogy semmit? Ő egy ember! Még ha szarul tanított, akkor is! – erre a hermelin dühösen felnyüsszent.
-          Bocsi tanárúr nem úgy értettem. – intettem a nem is tudom már minek.
-          Esetleg a hangját visszaadhatjuk, de ennyi, sajnálom Lexi, ez van.
-          Oké, az is több mint a semmi. – adtam meg magam és lerogytam a székembe, Nat pedig elkezdett válogatni a gyógyfüvek közül, amiket a barlangból hoztam, néha helyeslően felhümmögött, majd amikor látszólag kész volt észrevette az üvegcséket is, a szerelmi bájitalt szúrta ki elsőnek.
-          Ez meg mire kell? – forgatta a rózsaszín tartalmú kecses üvegfiolát, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm.
-          Csak gyakoroltam. – ez igaz is volt, de akkor is kínos helyzet, ő csak felnevetett és visszarakta a helyére az üvegcsét.
-          Erre még ráérünk, most vegyük kezelésbe a tanárurat! – azzal elkapta a hermelint és beleerőszakolta azt a trutymót, a kis állat görcsösen összerázkódott és levegőért kapkodott, majd a torkát kaparta apró karmos mancsaival, hozzá szívet tépően nyafogott, úgy tűnt, mint aki az utolsókat rúgja.
-          Jézus! Mit adtál neki, mindjárt megdöglik! – akartam odamenni, de elkapott.
-          Nem dehogy, csak éppen hangszálai nőnek, az elég fájdalmas dolog, várj még egy kicsit, mindjárt jobban lesz! – és igaza volt, a hermelin hamarosan abbahagyta a kapálódzást és már csak pihegett.
-          Jaj, hozzatok egy kis vizet, kérlek! – mondta gyenge gyerekhangon, de majdnem ugrottam egyet úgy megijedtem.
-          Máris hozom! – vágtam rá, hogy ne kelljen egy szobába lennem ezzel az izével, amikor visszatértem egy vizestállal, Nat a hermelinnel beszélgetett.
-          Miről folyik a szó fiúk? – tettem le a tálat, mire a hermelin boldogan vetette rá magát.
-          Elég furcsa dolgai vannak, de majd ő elmeséli, nekem most mennem kell, majd holnap jövök, szia! – mosolygott még rám, majd kinyitotta az ablakot és kirepült, én pedig bezártam az erőmmel és az extanárhermelin felé fordultam.
-          Nem baj, ha Jezinek hívom? Csak, mert amúgy olyan fura lenne. – kérdeztem bizonytalanul.
-          Á, egyáltalán nem gond, így is sokkal emberibbnek érzem magam, mint hosszú ideje.
-          Remek, akkor elmeséled Jezi, hogy mi is történt igazából?
-          Hát, ez egy elég kényelmetlen történet, de úgy hiszem, nincs más választásom. Szóval tudod volt az a lelki nap, találkoztam egy gyönyörű nővel, aki azt mondta, hogy tud, nekem egy remek helyet, ahol együtt lehetünk, én pedig sokat kereshetek, és boldogan élhetünk, de a többieknek mondjam azt, hogy szerzetesnek mentem, én pedig őrült voltam és szerelmes, mindent úgy tettem, ahogy a nő mondta. Eleinte minden jól ment, aztán adott egy italt és azt kérte igyam meg, szörnyű volt, elviselhetetlen kín, aztán így ébredtem, ő pedig csak nevetett azon a csodás hangján, aztán bevitt a városba és kitett az utcán, azóta ott kóboroltam.
-          Hát ez szörnyű.
-          Valóban, de mostmár aludjunk, mert részemről én nagyon fáradt vagyok, ha kaphatnék valami kosarat, vagy bármi, minden megfelel.
-          Persze, ebbe nyugodtan aludhatsz!– vettem elő egy kosarat, Jezi pedig boldogan belegömbölyödött, jobb volt úgy gondolni rá, mint Jezi, különben tuti beleőrülök ebbe az egészbe. Egész jól aludtam a körülményekhez képest, aztán holnap reggel hoztam kaját Jezinek és nemsokára a többiek is, megjöttek, amikor mind bent voltak szép lassan adagoltam nekik amiket tegnap este megtudtam, az arcuk hitetlenkedőből lassan döbbentbe váltott, majd amikor Jezi is megszólalt már teljesen kiakadtak, miután az egészet megtudták, hosszú ideig csend volt.
-          Hát ez nagyon bizarr! És mégis hogy jöttél rá, hogy ő Jézus? – kérdezte Lizzy, na igen, erre nem volt szükségem, ugyanis Nathanielt természetesen kihagytam az egészből.
-          Hát, elkezdett írni. – nyögtem ki kínomba, a többiek annyira döbbentek voltak, hogy szerencsére bevették.
-          Hogy ehhez mit fog szólni Lola, ha hazajönnek Carolinnal a síelésből, arra kíváncsi leszek! – mondta Luna, ezzel mind egyet értettünk.
-          Na jó, lassan lépnünk kell, nekem még fel kell készülnöm a kószabálra, úgyhogy lassan menjünk. – mondta Lizzy, majd fölállt.
-          Igen, tényleg nem ártana. – mondta Melina is.
-          Jó, de mi lesz Jezivel? – néztem körbe gyanakodva.
-          Bocs Lexi, de mi nem tudjuk bevállalni, nem maradhatna nálad? – nyögte ki végre Luna.
-          Tudtam, hogy ez lesz belőle, de legyen. – sóhajtottam megtörten és nem is néztem sehova.
-          Lexi, ezt a kölnit kölcsönkérhetem, olyan jó illata van! – mondta Lizzy az asztalnál.
-          Persze, vidd csak. – vettem föl Jezit, majd elköszöntem a többiektől, csak szombat reggel mentem az asztalom közelébe, mert végre be akartam fejezni a védőmedált, akkor vettem észre, hogy mit hitt Lizzy kölninek. A szerelmi bájital eltűnt a helyéről! Idegesen kaptam a telefonomhoz, de nem tudtam elérni Lizzyt, így csak reménykedhettem, hogy ebből nem lesz semmi baj.