Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felvigyázók

2010.05.27

Felvigyázók

2010 máj. 27

  • Hová megyünk Nat? - kérdeztem nyűgösen, ami az egész viselkedésemet tükrözte. Mostanában nem voltam valami jó társaság, kiborított a suli és elegem volt már a tanulásból, már ha azt tanulásnak lehet nevezni, amit én ilyen néven műveltem.

  • Majd meglátod kedvesem. - kuncogott és továbbra is finoman fogta a kezem, de nem nézett a szemembe. Vele is olyan kapcsolatom volt, mint a barátnőimmel, a többi Shenneyal, bár jóval gyengébb, így megpróbáltam előhalászni valamit a fejéből, de semmi nem tudtam elcsípni, mert hamar elzárta magát.

  • Hé, nem csalunk! - kuncogott és szólt, hogy szálljunk le a buszról. Úgy tekergettem a nyakam, hogy félő volt kitörik, annyira emésztett már a kíváncsiság, de nem láttam semmi különöset, mindenhol hasonló, kissé régies házak.

  • Jaj, lécci mond már el, nem akarhatod, hogy itt haljak meg! - többnyire nem vagyok az a nyafogós típus, de mostanában baj volt a lelki egyensúlyommal, úgy gondoltam, ezt Nathaniel is észrevette és most azért akar elvinni valahová, de azzal, hogy nem árult el semmi mást, csak tovább rontotta amúgy is megtépázott idegeim állapotát. Ezalatt végigsétáltunk egy tömött járdán, át az úttesten és egész jó arányban, alig néhányan bámultak meg minket. Na jó, le az egoizmussal, vagyis bámulták meg Natet, aki be kell vallani tényleg jól nézett ki, de szerintem rajtam kívül senki nem értette volna meg annyira, hogy a jó külső elég legyen. Mi egy húron voltunk, még ha az a húr a mi természetfeletti világunkban is elég furcsa volt. Nat Morxell herceg és Shenney boszorkány, de ennek ellenére jól kijövünk és kiegészítjük egymást. A barátnőim nem kedvelték annyira, na jó, inkább utálták, de ez szerintem amiatt volt, hogy a stílusa még az enyémnél is szarkasztikusabb volt és szó szerint „akasztófa-humora” volt, hogy értsd, könnyű szívvel megölte, aki ártott neki és nem voltak rossz pillanatai emiatt. Oké, ez nem valami szívderítő leírás róla, de én tényleg kedveltem, volt valami, amiben hasonlítottunk, ami miatt annyira megértettük egymást, egy láthatatlan kötelék és nem a mentálisra gondolok, annál valami természetesebb, mintha ő lenne a lelkem másik fele. Bocsánat a hülye szentimentalizmusért, valószínűleg a fáradtság hozza ki belőlem, már ideje lenne a szünetnek. Mialatt ilyen hülyeségeken méláztam fölsétáltunk egy szép rendben tartott egyszerű lépcsőházban és legnagyobb elképedésemre Nat becsöngetett az egyik lakásba. Hogy ez miért olyan durva? Amikor vele vagyok ilyet nem szoktunk csinálni, inkább berepülünk az ablakon, berúgjuk az ajtót, esetleg és a telekinetikus képességemmel kinyitom, de csöngetni, igazából még soha nem láttam ilyet Nattől. Úgy tűnt ez a megdöbbenések napja, mert amikor kinyílt az ajtó, egy negyven év körüli nő jelent meg ott és a barátom nyakába ugrott, én meg csak pislogtam.

  • Natty! Hát eljöttél? Azt hittem már soha nem szánod rá magad! És a kisasszony kicsoda?

  • Ő...

  • Biztos te vagy Alexandra! Nat már rengeteget mesélt rólad, csupa szépet ne aggódj! Úgy örülök, hogy megismerhettelek! - ölelt meg gyorsan, majd minden átmenet nélkül elkezdett berángatni a lakásba, köpni-nyelni nem tudtam. Riadt tekintettel néztem Natre, aki csak cinkosan mosolygott, így még jobban nézett ki, az a huncut mosoly meglágyította arisztokratikus vonásait, de ettől még meg tudtam volna fojtani, hogy minden felkészítés nélkül ennek a dumagép nőnek a ketrecébe lökött. Persze csak képletesen, mert a ház közelről sem volt ketrec, szép tiszta szobák voltak, kevés dísszel, de ebben is volt valami puritán elegancia. Az egyik szobából gyerekzsivaj szűrődött ki, már éppen kérdeztem volna valamit, amikor a nappali közepén az egyszerű asztalnál ülve ismerős alakot pillantottam meg.

  • Caleb! - kiáltottam boldogan, mire a kisfiú felkapta a fejét. A csokibarna szemekben boldogság tükröződött, amikor rám nézett és vörösesbarna hajának kusza csomoján keresztül az előtte heverő papírra néztem. Caleb tíz éves volt, ha jól tudom és remekül rajzolt, azonban nem beszélt, amióta elvesztette a szüleit. A gyönyörű rajz még csak körvonalakban volt meg előtte, de már így is látszott az a Leonardo da Vincihez közelítő stílusa. Na jó, talán annyira nem volt briliáns, de közel állt hozzá és én is kicsit elfogult voltam. Kedveltem a kölyköt na! Kiszabadítottam magam a lepcses szájú vendéglátónk szorításából és lehuppantam az ötödik Morxell herceg mellé.

  • Mi szépet csinálsz? - néztem végig a grafitból születű művén. Caleb szokás szerint nem válaszolt, de gondolatban, azon a fekete köteléken, ami Nathez is kötött Jezi képét küldte át, meg Gabiét, akit Lola gyakorlatilag a lányának fogadott és akit kimondottan kedvelt Caleb.

  • Egy igazi művész a fiú, rólad is gyakran rajzol. - hajolt le mellénk a vendéglátónk, mire meglepetten pislogtam rá.

  • Tényleg? - de elég volt egy pillantás a kisfiú vörösödő arcára és máris egyértelmű lett minden, barátságosan túrtam bele a vörösesbarna hajba, amit az eddiginél jobban lehetetlenség volt összekuszálni.

  • Nyugi kisöreg, én is sokat gondoltam ám rád! - egy boldog mosolyt kaptam cserébe, mire a háziasszony Nathez fordult.

  • Akkor ráértek maradni vigyázni a gyerekekre?

  • Persze Thália, ne aggódj. - biztosította Nat olyan mosollyal, amilyet még soha nem láttam az arcán, talán csak a leánybúcsún, amikor annyit ittak a többi fiúval, hogy örök barátságot fogadtak egymásnak, mert ez most határozottan egy barátságos mosoly volt.

  • Köszi Natty, ez igazán kedves tőletek, de Marcsira vigyázzatok, megátalkodott egy kis boszorkány! - sóhajtott fel, majd felkapta kopott táskáját és olyan sebességgel, ahogy beszélt kiviharzott az ajtón.

  • Hát ez meg ki volt? - tettem fel a nagy kérdést, miután már nem hallottam a nő lépteit.

  • Egy régi barátom. - mondta félmosollyal.

  • Na ne, neked meg mióta van olyanod? - kérdeztem kissé gúnyosan, de legalább annyira őszintén is, mire sóhajtott.

  • Jaj Lex, ne legyél már ilyen gonosz! Csak azért mert a többiek nem kedvelnek, mert ne is tagadd, tudom, hogy nem kedvelnek, nem vagyok még én olyan rossz, csak kicsit más.

  • Bocs nem úgy gondoltam. - motyogtam zavartan és legszívesebben elsüllyedtem volna. Kikészített az ingázás, hogy volt, amit nem mondhattam el a barátnőimnek, akik gyakorlatilag szó szerinti rokonlelkek voltak nekem és hogy közben hallgattam a nem túl kedves megjegyzéseket, amiket Natre tettek néha. Borzasztó alak voltam és nagyon gyáva, már ismerték persze a barátom, de igazából mindent még messze nem tudtak róla és úgy tűnik én se.

  • Semmi gond, most lesz egy kis időnk beszélgetni, már ha nem... - ekkor tört ki az éktelen lárma, olyan volt, mintha a pokol összes ördöge egyszerre szabadult volna fel a földre.

  • Hát ez meg mi? - pattantam föl és a védelmező medálom a gondolataimra hangolva kékes derengéssel vette körbe a testem, amikor előbukkant egy kislány. Egyenes fekete haja igyekezett kiszabadulni a két copfból, amibe erőltették, szintén fekete szeme pedig villogott ahogy dobhártyarepesztő kiáltásokkal körülöttünk futkározott. Olyan öt évesnek néztem és egy pillanatra támadt egy olyan ötletem, hogy mi lenne, ha ezt a lánykát összeeresztenénk Lola védencével Gabival, aztán elkergetve a szemem elől az apokaliptikus képeket megállítottam a lányt. A hatalmam használtam, mert félő volt, hogyha még tovább kell hallgatnom ezt a sikoltozást megőrülök. Így bevetve azt a képességem, hogy képes vagyok manipulálni minden élettelen anyagot, de már az emberek testét is, végre egy kis békére találtam, bár a kislány erősen nekifeszült az akaratomnak. Nat a megszokott kecsességével lehajolt és mélyen a gyermek fekete szemébe nézett, mire abban felismerés villant, erre elengedtem, ő pedig Nat nyakába vetette magát.

  • Nyat ácsi! - olyan édes hangja volt, ami éles ellentétben állt azzal a vijjogó borzalommal, amit nem is olyan régen kiadott.

  • Szia Marcsi, ő itt Lexi a barátnőm, örülnék, ha jó barátnők lennétek. - mutatott rám, mire a fekete babaszemek felém villantak, majd vissza Natre.

  • Nem akajom Kekszit, én téged akajlak. - biggyesztette le az ajkát és nagy levegőt vett volna az újabb vinnyogáshoz, amikor másik gyerek rohant elő.

  • Gyere szépen Marcsi, folytassuk a rajzaink. - ez a kislány idősebb volt, de nem nagyonn Calebnél, olyan kilenc év körüli lehetett, de máris gyönyörű, hosszú selymes platinaszőke haja egybe volt fonva pezsgőszínű szemében pedig jóság tükröződött.

  • Nem akajok menni, itt van Nyet bácsi! - toporzékolt Marcsi, majd engedett a gyengéd erőszaknak és visszament a tündérszerű lánnyal a szobába.

  • Nathaniel, azt hiszem magyarázattal tartozol nekem, sokkal. - tettem még hozzá a nyomaték kedvéért, mire ő szomorúan az égre emelte a szemét, amiben most a szürke szín dominál, a kék és lila alig látszott, de a szája sarkában mosoly játszott.

  • Kezdjük az elején, úgy öt éve egy kegyetlen vérfarkas nyomában voltam. Szörnyű dolgokat követett el, olyan véres gyilkosságokat, hogy az egész természetfeletti közösség azon volt, hogy eltüntessék a nyomait és kézre kerítsék. Ekkor hívtak engem, hogy kapjam el. Sokáig üldöztem és épp akkor találtam rá, amikor egy nőt akart meggyilkolni. A nőt megmentettem és kiiktattam a bestiát, de a nő mégis zokogva kutakodott a véres földön, később derült ki, hogy a kislányának már későn érkeztem. - megöleltem, hogy elűzzem a hideg dühös szürke színt a szeméből, mire felsóhajtott.

  • Akkor ismertem meg Tháliát, azóta a kislánya emlékére magához vesz minden olyan természetfölötti kisgyermeket, akiket a másságuk miatt nem viselnek jól az árvaházakban és ő vigyáz rájuk. - a tekintete egy kicsit elidőzött Caleb sebesen rajzoló alakján és egy kis lilás szín költözött a szeme szürkéjébe.

  • Calebet is azért hoztam ide, ez egy nagy család, itt hamar rendbe fog jönni.

  • És Thália nem...?

  • Nem, Thália ember, semmi más és mégis sokkal több. - sajnáltam, hogy most nem látják a többiek, ezt a részét, amit eddig én is inkább csak éreztem, mint láttam.

  • És a gyerekek, most hányan vannak és mik is ők?

  • Nézzük csak, a legrosszabb Marcsi, az a lány egy átok, de átkozottul aranyos is tud lenni, ő egy alakváltó, bár ez majd csak kamaszkorában jön elő, de már most is megmutatkozik nyomokban a valódi természete. Marcsi egy tasmán ördög alakját lesz képes felvenni.

  • Akkor semmin nem csodálkozom. - vigyorodtam el én is, de ő csak megrázta a fejét.

  • Aztán ott van Barbie, olyan kedves teremtés, amennyire büdös szajha az anyja, aki egy szerelemboszorkány. Elcsábítja a férfiakat, vagy szerelmi bájitalokat kever, meg jó sok szart, aztán mindenkit elhagy, szeleburdi és követhetetlen, egyszer már találkoztam vele. - erre egy kis féltékenység hasított belém, elvégre Barbie alig tíz éves volt és máris gyönyörű, akkor meg milyen lehet az anyja? De hamar elkergettem ezt a buta gondolatot és figyeltem Nat beszámolóját.

  • Aztán ott vannak még az ikrek, Ilián és Szvetlana. Tudod az a vicces az egészben, hogy az Ilián név azt jelenti Nap, ami azért komikus, mert ők született vámpírok.

  • Tényleg? Miért van más fajta is? - valami rémlett, de sok olyan dolog volt, amik még nem voltak tiszták nekem.

  • Persze! Kétféle vámpír van, aki annak születik és akit azzá tesznek. Még vámpírrá se lehet akárkit változtatni, csak akinek voltak vámpírok az ősei között, bár egy nagyon hatalmas vámpír talán egy egyszerű embert is át tudna hozni, de ilyenről még nem hallottam. Aztán vannak a született vámpírok, részben én is az vagyok, bár a varázslóvérem erősen elnyomja, de így is sok van bennem ebből az örökségből. Alapvető különbség például az is, hogy az áthozott vámpírok nem alszanak, elvégre gyakorlatilag halottak, aztán több vért kell inniuk és a szenteltvíz, a valódi szenteltvíz megégeti őket. Úgy emlékszem Max is áthozott, bár annak az éjszakának az eseményei nincsenek teljesen meg. - ráncolta össze ezüstös szemöldökét és nem kellett mondania, tudtam, hogy a legénybúcsúra utal, amit Eriknek tartottak és ahol a sárga földig leitták maguk, ha nem mélyebbre.

  • És milyen egy született vámpír? - érdeklődtem kedélyesen, mert mindig örültem, ha többet tudhatok meg valamiről, ami fontos.

  • Ó, hát annyira nem különbözünk, csak míg például egy áthozott abban a pillanatban abbahagyja az öregedést, amikor áthozzák, addig egy született eléri a teste fénykorát és csak akkor áll le nála az öregedés, mint nálatok is és a Morxell hercegeknél, aztán...

  • Mit mondtál? - úgy pattantam föl, mint akinek rugókat építettek a fenekébe.

  • Mi a baj kicsim? - kérdezte meglepetten egyre kékesedő szemmel.

  • Mi az, hogy megállunk az öregedésben?!?

  • Nem tudtad? A tanárotok, az a briliáns Katalin nem mondta? A varázsvilág krémje egy idő után megáll az öregedésben és majdnem az örökkévalóságig él, több száz, vagy ezer évet. - mondta teljesen lazán, én eddig éreztem, hogy kiszárad a szám és muszáj lesz leülnöm. Na jó, inkább lerogytam egy székre és úgy bámultam magam elé, mint aki a széteső világja darabjait igyekszik összekaparni. Jó akkor is eléggé ki voltam bukva, amikor kezdtek előjönni az erőim, de ma már ki vagyok békülve azzal, hogy tárgyakat mozgatok a gondolataimmal, uralom a vizet, vagy parancsolni tudok egy ember testének, de az, hogy több ezer évig fogok élni, azért egy kicsit sok.

  • Ezt idd meg. - nyomott a kezembe Nat egy gőzölgő forró csokit, ami gyakorlatilag a közös italunk lett, mert ő is éppen olyan csokoholista volt, mint én. Fogalmam se volt, honnan szerezte a folyékony boldogságot, de nem is érdekelt, pillanatok alatt eltüntettem és amikor a tömör gyönyör lefolyt a torkomon, kezdtem kissé összeszedni magam.

  • Ez tuti? 100%-ig biztos vagy benne? Mert ezt a lányoknak is tudni kell, de ha nem igaz és mégis ezt mondom nekik, akkor letépik a fejem és szerintem az hogy száz cafatba leszek, nem százszorozza meg a vonzerőm. - néztem komolyan a szemébe, mire felnevetett.

  • Jaj Lex, hihetetlen, hogy akkor is ilyen maradsz, amikor éppen megtudod, hogy szinte halhatatlan vagy. - tűrte el a kékes hajam az arcomból.

  • Kérdeztem valamit Nathaniel.

  • Igenis asszonyom, annyira biztos vagyok ebben, hogy az életem tenném rá. - erőltetett magára egy kis komolyságot, mire sürgősen szükségem volt egy újabb adag forró csokira.

  • Ebből óriási botrány lesz, tudom, hogy a csajok nagyon ki lesznek bukva, már szokták a dolgot, de ez elég durva.

  • Ha akarod ott leszek veled, amikor elmondod. - ölelt meg, de csak megráztam a fejem.

  • Jól esne, de csak még többet rontanál a dolgon. - sóhajtottam föl.

  • Talán igazad van. - mondta egy beazonosíthatatlan éllel a hangjában, ekkor azonban felharsant Marcsi visongása, aminek kivételesen örültem, mert elterelte a figyelmem.

  • Gyere, nézzük meg őket! - álltam föl, lerakva a kutyusos bögrét az asztalra, majd megfogtam Nat kezét és behúztam a szobába. A földön két alak birkózott, hamar kivettem Marcsi zilált fekete fürtjeit és csodálkozásomra Barbie platinaszőke hajzuhatagját.

  • Hát itt meg mi történt lányok? - térdeltem le melléjük és igyekeztem szétválasztani a vadmacskaként küzdő kislányokat.

  • Elvette a nyakláncom. - szipogta Barbie és néhány kövér könnycseppet kitörölt pezsgőszínű szeméből.

  • Marcsi? - fordultam a gyanúsan csendes bajkeverő felé.

  • Az a vacak ronda és folyton azt szorongatja, elegem van belőle! - fonta karba a kezeit.

  • Hazug banya! Csak irigykedsz, mert neked nincs semmi a mamádtól!

  • Nem is igaz! - a leendő alakváltó olyan szemekkel nézett rá, mint aki hamarosan a torkának ugrik, de az is feltűnt nekem, hogy hirtelen eltűnt Marcsi cuki selypítése.

  • Van egy ajánlatom lányok, kaptok tőlem valamit, ha megígéritek, hogy jók lesztek! - emeltem föl a kezem, mire két várakozással teli szempár meredt rám, az egyik régebbi karkötőm volt rajtam és mielőtt bárki észrevehette volna egy apró varázslattal kettő kisebbet és kicsit másfajtát csináltam belőle. A két szívecskékkel és madarakkal díszített karkötő nekik kétszer is körbeérte a csuklójuk és legalább úgy bámulták az egyszerű ékszert, mintha gyémántból lenne.

  • Köszönöm szépen! - ugrott a nyakamba ujjongva Barbie és hamarosan Marcsi is követte.

  • Hé lányok, valamit nekem is hagyjatok belőle! - kuncogott az ajtóban Nat, de eszébe nem jutott volna segíteni megszabadítani a túlbuzgó rajongóimtól. Egy segélykérő pillantást küldtem felé, de csak még szélesebben mosolygott, elhatároztam, hogy ezt még leverem rajta.

  • Mi is jöhetünk játszani? - a kilencéves hang egy olyan négyév körüli kislány szájából jött. Egy elkerített járókaszerűségben voltak és amikor megláttam, hogy a rácsok ezüstösen csillannak meg, szemügyre vettem az ikreket. A vámpírbabák voltak a legfurább kisgyerekek, akiket valaha is láttam. Elsőre valóban olyan négyévesnek tűntek, de amikor az ember belenézett azokba a villogó vérvörös szemekbe, jóval több bölcsességet látott. A hajuk egészen különleges ezüstarany volt, egyszerre arany és ezüstszínű, attól függött, hogy hogyan esett rá a fény. A rácsok előtt ücsörögtek és ránk bámultak, a kislány szólalt meg először a kisfiú csendben ült mögötte.

  • Ha megígéritek, hogy jók lesztek és nem haraptok meg senkit! - emelte fel az ujját Nat fenyegetően, mire Szvetlana, a kislány duzzogva lebiggyesztette az ajkát, végre valami valóban kisgyerekre valló.

  • Persze, persze Nat, mi mindig jók vagyunk. - mondta Ilián csillogó vörös szemekkel.

  • Akkor gyertek ti kis agyaras rémek! - nevetett fel a barátom és kiemelte a vámpírbabákat az ezüstözött járókájukból.

  • Szia, én Szvetlana vagyok. - csüccsent le elém a vámpírlány apró alabástromfehér kezeit nyugodtan tartva az ölében.

  • Ő pedig Kekszi! - kotyogott közbe Marcsi, aki még mindig a nyakamban lógott és onnan nézett kihívóan a másik lányra, aki csak egy felnőttes mosolyt villantott rá.

  • Jól van, legyen Kekszi. - kuncogott és amikor lecsukta a szemét, megint kislány lett.

  • Én pedig Ilián vagyok, szia. - ült az ölembe a kisfiú, akinek ezüstarany haja rövidebbre volt vágva és kissé fiúsabb volt, de különben soha nem különböztetem meg a nővérétől.

  • És mit szeretnétek csinálni? - néztem végig a különleges óvodásaimon.

  • Inni. - felelte szinte kórusban a két kisvámpír és volt egy olyan érzésem, hogy ők nem forró csokira vágynak. Segélykérő pillantást vetettem Natre, aki már komoly volt és óvatos tekintettel nézte a két gyereket, mintha tartana tőlük, ez nagyon nem tetszett nekem.

  • Majd én hozok nektek, de addig legyetek nagyon jók és mindenben hallgassatok Lexi nénire, oké? - mért végig mindenkit.

  • Igen, éljen Kekszi! - buzgólkodott Marcsi, a többiek, pedig beleegyezően bólintottak, Nat lehajolt és megcsókolt aztán a fülembe súgta.

  • Vigyázz rájuk és velük! - aztán ezzel a nagyon bíztató kijelentéssel elment.

  • Na akkor kölykök, nézzük meg mit rajzol Caleb! - dobtam be az első használható ötletem, mire mind rám akartak csimpaszkodni, így gyerekektől megpakoltan vánszorogtam ki a konyhába. Caleb meglepetten pillantott fel a rajzából, majd amikor a gyerekek záporozni kezdtek rólam már vissza is fordult.

  • Hmm, ez nagyon szép, ki ez a lány? - Szvetlana olyan hangtalanul csimpaszkodott föl Caleb mögé, hogy én tutira halálra rémülök, de a fiú meg sem rezzent.

  • Az Gabi, az egyik barátnőm védence. - mondtam miután én is vetettem egy pillantást a borzasztó élethű képre.

  • Inkább együnk!!!! - hallatszott a diadalmas kiáltás és hamarosan kekszdarabok kezdtek záporozni a fejemre. Két lövedéket kikerülve lekaptam Marcsit a szekrény tetejéről, de a kekszesdobozt csak a halott ujjai közül tudtam volna kifeszegetni.

  • Kekszecskét Kekszinek! - visongta boldogan a leendő alakváltó és megállíthatatlanul bombázott apró Győri édes darabkákkal, bár lassan kissé ritkult a támadás hevessége, ugyanis csak minden másodikat vágott hozzám, az elsőket a szájába nyomta.

  • Jaj, hagyd már abba! - próbált segíteni Barbie, de ezzel csak annyit ért el, hogy az ő haja is csokidarabkákkal gazdagodott, amikor az első darab Szvetlána ezüstarany hajában landolt, a vámpírlány abbahagyta Caleb képének bámulását és haragos vörös szemeivel Marcsira meredt.

  • Most azonnal hagyd abba! - a hangjából ellenállhatatlan erő sugárzott és kissé azt éreztem, amikor Lola nyúlt bele az emberek fejébe, csak ez kicsit más volt, hidegebb.

  • Nem! - sikkantotta boldogan Marcsi és egy ugrással kiszabadult a kezeim közül, de közben megcsúszott és leverte a kakaósüveget, amiből Nat öntött nekem. Az ember elképzelni sem tudja, hogy hogyan képes egy liter kakaó öt gyereket eláztatni, akik nem is állnak olyan közel egymáshoz, pedig megtörtént, persze a legtöbbet Marcsi kapta.

  • Te borzalmas kis! - ugrott követhetetlen gyorsasággal Marcsira Szvetlána, aztán még egy villanás és már Ilián húzta a karját.

  • Ne Szvet, nem szabad, legyél jó! - a fiú nyugtató hangon beszélt a testvéréhez, mire a lány szemében csökkent a vörös fény ereje, zavartan lökte hátra kakaós haját.

  • Buta kutya! - jött a nagy sértés és uralkodói tartással elvonult volna, de fölkaptam.

  • Nem mész te sehová, most fürdünk. - jelentettem ki és igyekeztem begyűjteni a többi gyereket is, akik erre nevetve kezdtek el rohanni. Egy nagyot sóhajtottam, aztán üldözőbe vettem a sikongva menekülő kölyköket. Először Szvetlánát az első zsákmányom zártam be a fürdőbe, majd beraktam mellé a kekszért visszalopakodó Marcsit is, aztán öt Caleb, aki mosolyogva föladta magát, hogy felügyelje a lányokat. Végül Barbiet is bezsebeltem és végül bevetve egy repülő kekszdarabot Ilián is horogra került. Mint a fürdés démona úgy magasodtam a sarokban kuncogó kölykök fölé, még fenyegető árnyékom is volt, de alig tudtam elfojtani a széles mosolyom.

  • Most pedig fürdeni fogtok. - mondtam vészjóslónak szánt hangon, de mind csak hangosabban nevettünk. Még az erőmet is be kellett vetnem, hogy szoros vízcsápokkal bezsúfoljam őket a kádba, majd egy nagy adag vízzel nyakon öntsem, amikor már mind csurom vizesek voltunk és félig engem is berángattak a kádba, benyitott Nat. Ezüstszínű szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy ha nincs a haja ami megakassza biztos, hogy elrepül.

  • Hát ti meg mit... - de tovább nem jutott mert egy vízcsáppal őt is behúztam magunk közé. Még sokáig pancsoltunk, aztán amikor már fölázott a bőrünk. Végül hatalmas lepedőkbe burkolózva bevonultunk a hálószobába, ahol hosszas hempergőzés után sikerült mindenkit megszárítani. Nekem és Natnek még nedves volt a hajunk, de a gyerekek már legalább szárazak voltak és hullafáradtnak tűntek. Szvetlana vetett még egy bágyatag pillantást Natre.

  • Nat, hoztál nekünk inni? - egészen halk volt a hangja, már az álom határáról szólt vissza.

  • Persze hozom. - pattant föl Nat és hamarosan két sötétített üveges cumisüveggel tért vissza. A két kisvámpír úgy tűnt új erőre kapott és eszméletlen erővel szorították magukhoz a cuclikat, majd amikor végeztek, és csak egy enyhe fémes illat maradt már úgy aludtak, mint a többiek. Vettem még egy pillantást az ágyban ritmikusan szuszogó öt gyerekre majd a számra tettem az ujjam és intettem Natnek, hogy jöjjön ki, ő felkapta a két üveget, aztán követett.

  • Annyira aranyosak. - mondtam még mindig mosolyogva, annyira jókedvűnek és felszabadultnak éreztem magam, mint már régen nem.

  • Igen, tényleg azok, én is imádom mindet, javíthatatlan, de remek kölykök. - ölelt magához, majd megcsókolt, róla is annak a tusfürdőnek az illata áradt, amivel az egész fürdőszobát telenyomtuk, meg a saját erős mentolos illata. Remek csók volt, úgy éreztem felolvadok benne, remek megkoronázása egy remek napnak. Ekkor nyílt az ajtó és szolid köhécselés hallatszott. Hirtelen rájöttem, hogy milyen gáz is a helyzet. Ott ácsorogtunk a konyha közepén, szorosan egymáshoz bújva fürdőköpenyben és teljesen egymásba feledkeztünk. Vöröslő arccal léptem arrébb, de Nat magához ölelt, szóval nem volt menekvés, szembe néztem Thália mindentudó mosolyával.

  • Nem akartalak megzavarni titeket, éljen a fiatalság, de az apróságok merre vannak?

  • A szobában alszanak, teljesen kimerültek. - mondtam hogy kissé leplezem a zavarom.

  • Marcsi is? Te aztán tudsz valamit! Egyszer engem is meg kell tanítanod erre! - nevetett fel és egy hatalmas bevásárlószatyorból elkezdett kipakolni.

  • Ó, nagyon szívesen jövök máskor is. - mondtam gyorsan és teljesen őszintén.

  • Vigyázz, mert a szavadon foglak! - nevetett, amibe mi is bekapcsolódtunk, bár csak halkan. Éppen szereztem magamnak ruhát amit farmerré és fehér pólóvá alakítottam és Tháliának köszöntünk, amikor kinyílt a hálószobaajtó és Szvetlána jelent meg ott. Álmosan dörzsölgetve vörös szemét.

  • Kekszi, már mentek is? - pislogott rám.

  • Igen, de ígérem jövök még. - odamentem és nyomtam egy puszit a hószínű arcára és amikor sikerült meggyőznöm, hogy menjen vissza aludni, csak akkor csatlakoztam Nathez

  • Ez remek szórakozás volt, köszönöm! - nyomtam egy hatalmas csókot a szájára, majd amikor meglepetett játszva levegőért kapkodott, nevetve fölugrottam a buszra és becsuktam az erőmmel az orra előtt az ajtót, majd nyelv nyújtogatva néztem ahogy elmutogatja, hogy utánam repül, ha nem nyitom ki. Erre kitártam az ajtót, ő pedig felszökkent, mielőtt a busz elindult volna. Egész úton hazafelé nevettünk és viccelődtünk. Nagyon régen nem éreztem ennyire elevennek és boldognak magam, mint ma.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vélemény

Lola,2010.05.30 11:41

Tényleg aranyos. Csak pár dolgot nem egészen értek. Például hogy hogy van ez a fürdős rész. Meg hogy én értem hogy azzal elmegy egy csomó idő de ez a szövegben nem igazán jön le úgyhogy kicsit olyan mintha csak egy fél órát lennétek ott. Üdvözletem küldöm Nethenielnek.