Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hétvége

2010.05.29

Hétvége

2010 máj 28.- 29.- 30.

 

Egy egyszerű pénteki napnak indult és senki nem gondolta volna, hogy mi lesz belőle. A suliban szenvedtem egy darabot, ma három dogát is írtunk és egyik sem lett valami jó. Na jó, valljuk be, pocsékok lettek, örülhetek, ha nem rontok az amúgy is gyászos átlagomon. A boszorkánykodás és a régi és állandó hobbim a folyamatos olvasás minden mást kirekesztett. Senki nem volt otthon, éppen befejeztem egy jó könyvet és azon filóztam mit is csináljak, amikor szolid kopogtatás hallatszott az ablakomon. Tudtam, hogy Nat az, éreztem a jelenlétét, de a gondolatait nem, nagyon erősen elbástyázta magát, ez meglepett és felültem, amíg az erőmmel kitártam neki az ablakot. Teljesen fel volt dúlva, nem a fejéből olvastam ki, látszott az arcán, kócos ezüsthaján és a fájdalomtól tömény lilás szemén.

  • Elmegyek Lex. - ennyit mondott és beletúrt így is zilált hajába.

  • Tessék? - álltam föl, azonnal éber lettem és az a kellemes elégedettség ami a nemrég befejezett könyv miatt volt bennem elszállt, helyette kellemetlen üresség vette át a helyét, ha arra gondoltam, nem lehetek Nattel.

  • El kell mennem, szörnyű dolog történt. - elcsuklott a hangja, de a szemében harag lobogott. Mostanában kezdtem egyre jobban megismerni Nat igazi énjét, nem akartam, hogy pont most hagyjon itt, amikor akkora szükségem van rá, önző vagyok, ez van.

  • Mi történt? - odaléptem hozzá és megöleltem, a tartásából szép lassan kiköltözött a merevség, a szemében is már csak színtiszta szomorúságot láttam.

  • A húgom meghalt. - egy pillanatig csak levegőért kapkodtam, olyan dolgok derültek ki mostanában a barátomról, amiket álmomban sem gondoltam volna.

  • Neked van egy húgod? - lassan mondtam, hátha úgy nem hangzik olyan megdöbbentően.

  • Volt egy húgom. - pontosított mérhetetlen szomorúsággal.

  • Annyira sajnálom Nat. - öleltem meg még szorosabban, amit viszonzott, de aztán kibontakozott az ölelésemből és komolyan nézett a szemembe.

  • Haza kell mennem, hogy megtaláljam a gyilkosát.

  • Veled megyek. - elrugaszkodott és durva ötlet volt, mégis biztos voltam benne.

  • Szó sem lehet róla, még véletlenül sem! - jelentette ki szilárdan és a szája vékony vonallá préselődött.

  • Pedig így lesz, ha nem viszel, egyedül megyek. - jelentettem ki magabiztosan, mire sovány mosoly jelent meg az arcán, csak a karikatúrája a réginek, de azért örültem.

  • És azt is tudod, hová kell menni? - kérdezte gúnyos mosollyal.

  • Majd kiderítem. - fontam dühösen karba a kezeim és éreztem, ahogy Jezi a lábamnak dörgölőzik, hogy kifejezzen a biztosításáról, az inkább állat, mint ember exművtöritanárom inkább házikedvencként kezeltem, mint személyként, hiába tudott beszélni.

  • Nos Hammerfestben születtem Norvégiában, az egyik legészakibb városban, ahol most is borzasztó hideg van, olyan, ami a csontjaidba is bekúszik. - mondta egy kevés nosztalgiával.

  • Oks, akkor majd nézek magamnak valami csini kabátot, amit bűvölhetek, repülővel megyünk?

  • Igen, azzal megyEK. - mondta nyomatékosan.

  • Szó sem le-het ró-la. - én is úgy beszéltem vele, mint egy kisgyerekkel, egy ideig csak farkasszemet néztünk, de ő fordult el előbb.

  • Talán, ismétlem, talán beleegyeznék, de mégis mit mondanál a szüleidnek? - ez egy fájó pont volt, utáltam, hogy mindig kínos helyzetekbe kerülök amiatt, hogy a családom még mindig nem tudja rólam, milyen fontos tagja vagyok a természetfeletti közösségnek, de most akkor sem hagytam magam eltántorítani.

  • Majd azt mondom nekik, hogy Loláékhoz megyek a hétvégére. - vontam vállat, közben egyáltalán nem voltam olyan laza, amilyennek mondtam magam.

  • Ez már egyre elcsépeltebb, szerintem a szüleid soha nem vennének be ilyet. - rázta a fejét, de én nem adtam be a derekam, szó sem lehetett arról, hogy maradjak, az volt az érzésem, hogy legyen Nat bármilyen erős is, most szüksége lesz rám, meg persze önző is voltam, vele akartam lenni.

  • Majd meglátjuk, ha beveszik mehetek? - emeltem meg a mobilom, ő pedig egy pillanatig kivárt, aztán bólintott. Remegve hívtam aput. Az öcsém osztályával voltak sütögetni és borzasztó jókedvűek voltak, nem is sejtették, hogy mi leselkedik az éjszakában, de talán jó is volt így. Apa egy kicsit csodálkozott, de mivel már elég nagynak tartottak, végül belement, hogy az egész hétvégét másnál töltsem.

  • Elintézve! - mosolyogtam ragyogóan Natre, aki csak a fejét rázta.

  • Te mindig megkapod amit akarsz! - sóhajtott elcsigázva, de máris elkérte a gépem és valami ismerősével kedélyesen megbeszélte, hogy még valakit visz magával. Nagyon izgultam, még soha életemben nem repültem, lehet, hogy furcsán hangzik, de így van. Lenyűgözött a nyüzsgés és hogy az a rengeteg ember össze-vissza, mégis céltudatosan mászkált. Nat egy idősebb férfinél állt meg, aki farmerben és vámpír vagyok vörös feliratú fekete pólóban ácsorgott és szívélyesen üdvözölte.

  • Szerbusz Adolf! - az Adolfnak nevezett alacsonyabb köpcös férfi mélyen felnevetett.

  • Jó látni téged Nathaniel, már azt hittem megfeledkezel egy olyan régi jó barátról, mint én. - mondta vigyorogva.

  • Téged, aki egyszer megismer, az a névadódnál is jobban emlékszik a képedre! - viccelődött vele a barátom, kissé feszengve álltam, hiába vigyorgott olyan nagyon a férfi én mégis valahogy kellemetlenül éreztem magam a társaságában.

  • Ó, Adolf, had mutassam be az útitársam és bájos barátnőm, Alexandrát a víz Shenneyt. - a férfi arcáról olyan gyorsan olvadt le a műmosoly, amilyen könnyen eddig ott volt és riadtan nézett rám.

  • Most csak ugratsz engem ugye? - a hangjába valami határozottan barátságtalan költözött.

  • Nem, és jobb lesz, ha vigyázol mit mondasz Lexire, mert baj lesz. - közölte hidegen, mire Adolf újra valami mosolyfélét varázsolt az arcára, de ez még a másiknál is hamisabb volt.

  • Jól van, gyertek. - biccentett, majd elindult át a tömegen, az ember úgy váltak szét előtte, mint aki láthatatlan fertőzést terjeszt. Nekünk is végig kellett esnünk a megszokott ellenőrzéseken, de aztán fölszállhattunk a kimondottan menő magángépünkre. Három elbűvölően gyönyörű légiutas-kísérő volt a buszon, csupa mosoly szőkeségek, akik ide-oda libbentek, mintha észre sem vennék, hogy mekkora a feszültség a levegőben. Aztán a gép rázkódott és a motorok beindultak, mi pedig a levegőbe emelkedtünk, a barbie-babák nagy örömömre ki lettek küldve, aztán Adolf felénk fordította a párnázott fotelját, végigmért engem, csak utána kezdett el Nathez beszélni.

  • Mindent megszereztem, amit kértél, de egy kicsit emelkedett az ár, a kést borzasztó nehéz volt beszerezni, ami gondolom neki lesz. - biccentett felém.

  • Nem gond, a pénz nem akadály. - jelentette ki Nat hűvös fensőbbséggel.

  • Tudom, ez az egyetlen oka, hogy megtűrlek, na de hozom a cuccost. - azzal el is döcögött és hamarosan egy hatalmas fekete sporttáskával tért vissza, tisztára mint a filmekben. Nat laza mozdulatokkal kinyitotta és szemügyre vette a fegyverarzenált, amíg én leesett állam igyekeztem fölkaparni és szilárd anyaggal pótolni megkocsonyásodott térdeim.

  • Ez komoly? - nyögtem végül, dagi Adolf sugárzó mosolyt küldött felém.

  • Naná tubicám, Adolf bácsi csak a legjobbat szerzi be! - szörcsögött, mialatt a barátom, aki tegnap öt gyerekkel habfürdőzött éppen szétkapott, majd szakértő mozdulatokkal összerakott néhány nem túl barátságos kinézetű kisebb fajta ágyút.

  • Ez a tied. - dobott valamit felém, mire éppen kiakadtam volna, hogy honnan tudta, hogy elkapom, de inkább bámultam a kisebb fajta kardot. Íves gyönyörű pengéje volt, az egyik oldalon recés, a másikon sima, de mindkettő borotvaéles. Az ezüstösen fénylő fegyvernek volt egy enyhe kékes beütése és a betűket is, amik valami számomra ismeretlen nyelven íródtak, sötétkék cirkalmas betűkkel vésték bele. A markolat kézhez álló volt és egy sárkányt mintázott.

  • Állati. - mondtam csöndben és a súlyelosztását próbálgattam. Nagyon régen volt már a kezemben bármilyen fegyver, még a másik világban utoljára, azóta csak a mágiám használtam.

  • Az bizony, direkt neked készült, vagyis egy harci mágusnak, de ez most részletkérdés. - világosított fel Nat, de éppen lilás szemeit le sem vette a kezében tartott böszmenagy bestiáról.

  • Milyen egy harci mágus? - érdeklődtem még mindig a minikarddal játszadozva, mire Adolf megvetően horkantott.

  • Még hogy ez Shenney? Annyit nem tud a világunkról, mint diszlexiás kölyök a Shakespeare műviről!

  • Megköszönném, ha leszállnál rólam! - sziszegtem dühösen és a penge aprót rezzent a kezemben, amikor lenéztem dupla olyan hosszú és nehéz volt.

  • Hihetetlen, ez tényleg reagál rá. - most már talán egy kis elismerést is láttam a fegyverkereskedő szemében, és a hangjában is lehetett valami, mert Nat felnézett, majd beleegyezően bólintott.

  • A Szökőár nem semmi fegyver, alig pár ilyen van, tudja változtatni a méretét, mert nagy része energiából áll, ami képes formálódni, de majd megismered. - legyintett visszafordítva figyelmét a még csak félig kipakolt táskára. Én a Szökőárnak nevezett gyönyörűséggel szórakoztam, a fogpiszkálótól kezdve a pallosig mindent csináltam belőle, egész addig, amíg már Adolf is megunta, hogy kilyuggatom a méregdrága bútorait. Az út hátralevő részében inkább a barbie-babákat ugráltattam, akiknek a hatodik pohár forró csoki és egyéb nyalánkságok után kezdett leolvadni a fogpasztavigyor a képükről és hallottam a megkönnyebbült sóhajuk, amikor jó néhány óra múlva földet értünk. Megtapogattam a zsebembe rakott tenyérnyinél kisebb Szökőárat, aztán a lehető legkirálynőibb tartásom elővéve elmasíroztam a légiutas-kísérők sorfala előtt, akiktől az átkozódás új generációját hallhattam volna, ha rendelkezem Lola gondolatolvasó képességével, így csak sugárzó mosolyt villantottam mindegyikre és élveztem, ahogy füstölögnek. Hogy miért csináltam? Mert borzasztó gonosz és kiállhatatlan vagyok, de hát ha az emberek így szeretnek? Az idegen nyelven vartyogó tömeg szétnyílt előttünk és senki nem kérte el semmilyen pultnál Nat batár fekete sporttáskáját és egy idő után hatalmas megkönnyebbülésemre Adolf is levált tőlünk, szívélyes ölelkezéssel búcsúzva Nattől. Dunsztom nem volt merre tartunk, de az ezüsthajú Morxell teljesen elszántan haladt, olyan léptekkel, mint aki hazai talajon jár, így is volt. Aztán megláttam a vámpírt, elmormoltam egy néma fohászt, hogy ne arra menjünk, de naná, hogy felé tartottunk! Magas srác volt, tökéletes szoborvonásokkal, de villogó vörös szemét menő napszemüveg mögé rejtette, bár itt olyan sötét volt, mint amikor betuszkolnak egy kivilágítatlan pincébe. Igazából a hajából jöttem rá, hogy mi, pont olyan haja volt, mint a két vámpírgyereknek, akikre tegnap vigyáztam. A lenyűgöző ezüstarany sörény a válláig ért és olyan lágyan mocorgott, mintha selyemből lenne. Oké, tovább nem áradozok, tekintve, hogy éppen a pasimmal igyekeztem megkeresni a húga gyilkosát, csak a tényszerűség kedvéért jegyeztem meg, hogy állatul nézett ki a gyerek. Nat megállt a sármos vámpírral szemben és ahogy néztem őket, feltűnt, hogy kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz arcban. Bár Nat rövidebbre vágta a haját és abban nem volt semmi aranyos fény, de az arcvonásaik és a testfelépítésük megszólalásig hasonlított.

  • Lexi, bemutatom az unokatestvérem, Draupnirt. - mondta Nat egészen hűvösen, mire a vámpír kecsesen meghajolt.

  • Őszinte örömmel tölt el, hogy megismerhetlek Alexandra. - fogta meg a kezem és csókot lehelt rá, a bőre hűvös volt, a szeme lángoló vörös, amikor előbukkant a szemüveg pereme fölött, megborzongtam és nem jó értelemben.

  • Hagyd békén Drauphnir, nem azért jöttem, hogy a hülyeségeid hallgassam. - szűrte a fogai között Nat, le nem véve a szemét a vámpírról, aki még mindig engem figyelt elmélázva.

  • Tudom én tudom, Kamilla meghalt, a gyilkosának pedig bűnhődnie kell, de ezt nélküled is el tudtuk volna intézni. - egyenesedett föl és végre az unokatestvérére nézett, Nat szemébe vöröses fény költözött, ezt nem nagyon kedveltem.

  • Kamilla a húgom volt, jogom van megtorolni a halálát. - mondta fojtott hangon.

  • És az én jegyesem. - hoppá, ez kicsit mellbe vágott, nem unokatesók voltak? Fúj, ez azért sokkolt egy kicsit. Az azonban még jobban, hogy Nat fanyarul felnevetett.

  • Ó igen? Ez nem jelentett semmit, csak egy olyan dolog volt, amit rád erőszakoltak, tudom, hogy utáltad Kamillát.

  • Nem, kedveltem őt, de szeretni nem tudtam. - a vámpír hangjából valódi fájdalom érződött és láttam, hogy ezt Nat is érzi, egy pillanatra csönd lett, aztán megölelték egymást, eddig fel sem tűnt, hogy visszatartom a levegőt, csak most, amikor felfigyeltem a tüdőm furcsa sajgására.

  • Örülök, hogy itt vagy, de apám nem lesz boldog. - sóhajtott Drauphnir, fél kézzel még mindig Nat vállát fogva, aki kajánul elvigyorodott.

  • Azért annyira ne örülj jó? - a vámpír alabástromszínű bőre vöröses árnyalatot öltött és kettővel hátrébb lépett, majd furcsán merev vállal átkarolt engem és elindult át a tömegen. Köpni-nyelni nem tudtam, de azon is megdöbbentem, hogy Nat csak csatlakozik és ő is a vállamra teszi a kezét. Teljes értetlenségben és irigy női szemek kereszttüzében vonultam ki Hammefest repülőteréről a nem túl messze várakozó autóig. Fekete BMW-be szálltunk be, mi ketten Nattel hátra, Drauphnir pedig előre a sofőr mellé, aki esküszöm helyre kis sofőrsapkát viselt, kedvem lett volna felpróbálni. Arra azonban még több hajlandóságot éreztem, hogy megtudtam végre, mi az oka annak, hogy visszatért Nat sötét jókedve és mitől izeg-mozog annyit a vámpír az első ülésen. Egy idő után azonban eluntam a várakozást és a tájnak szenteltem a figyelmem, lenyűgöző volt. A hó puha paplanként borította a tájat, eltüntetve a szépséghibákat, jótékony takaróba burkolva mindent. Szerettem a telet és csak azért nem imádtam, mert akkor suli volt. Most azonban viszonylag kikapcsolhattam és csak szívtam magamba a holdfényben porcukorként szikrázó táj látványát. Igazából víz vett körbe minket mindenfelé, ami még nagyobbat dobott a hangulatomon, elég volt egy kis időt töltenek Nattel, máris elszakadtam a hétköznapi világtól és ez jól esett. Most ennek a százszorosát éreztem, ezen a mesebeli álomvilágon átautózva, úgy éreztem magam, mint a kutató, aki kíváncsian tekint bele a mikroszkópba, aztán lenyűgözve azon vacillál, vajon hogy kerülhetett egy ilyen varázslatos dolog az orrunk elé, úgy, hogy gyakran még nem is tudjuk csodálni a szépségét? Szóval szinte teljesen elalélva és végsőkig szentimentális állapotba kerülve talált a fékezés. Kis híján becsúsztam a méregdrága ülés alá, amikor a sapekos robotszerű sofőr megállt egy minipalota előtt. Oké, egy épület előtt, ami valamikor palota volt. Az épület ma inkább kísértetkastély dizájnnal rendelkezett. A fehér falakon, amik illeszkedtek a hóborította tájba valamilyen számomra ismeretlen szívós kúszónövény kapaszkodott fel, amin látszott, hogy senki nem vette a fáradtságot a kiirtására. A szívós hegymászó egészen elért a sarkig tárt ablakokig, amiken mint egy elhagyott menyasszonyi fátyol, úgy integetett kifelé a fehér függönyök széltől cibált anyaga. Amikor kiszálltam a kocsiból nem csak a csontig hatoló hidegtől borzongtam meg, hanem attól is, amikor a fehér függönyök között vörös szemek villantak felém brrrrrrrrr. Az ajtót vénségesen vén asszony nyitotta ki, neki is vörös szeme volt, bár inkább albínó, mint vámpír vörös, a haja már ősz, mint a havas táj és legalább akkora púppal is rendelkezett, hogy Kvazimodo sírva bújt volna vissza a Notre-Dame -ba, ha meglátja.

  • Á, Drauphnir uraság, örülök, hogy hazajött, az édesapja már várja! És kiket hozott magával? Csak nem Natt van itt? Meg egy kis desszert? - villantak felém az albínószemek, mire elöntött a pulykaméreg, még úgy is, vagy éppen azért, mert a hideg futkosott a hátamon ettől a helytől.

  • Na ide figyelj te vén kripli! Meg ne próbálj még egyszer ledesszetezni, mert esküszöm, halkaját csinálok belőled! - sziszegtem közelebb lépve és fel sem tűnt, hogy a csonttá fagyott hó vízcsápokká olvadt mellettem, amik a bokám körül kavarognak, a többiek persze észrevették, én is, amikor a szemem kékes fényt vetett az ezernyi ránccal barázdált ijedt banyaképre.

  • Bocsesz. - léptem hátrébb, lehunyva egy pillanatra a szemem, és óvatosan visszahavasítottam mindent. Bűnbánóan néztem Natre, aki úgy nézett ki, jól szórakozik. Drauphnir ellenben leplezetlenül bámult, de nem úgy pasisan, inkább mint ahogy egy marslakót szemlélünk, ha lehet, inkább a pasisra szavaztam volna.

  • Elfelejtettem bemutatni titeket egymásnak Aud, ő a barátnőm Alexandra, a víz Shenney. - kezdtem úgy érezni, hogy Nat élvezi, hogy másokra a frászt hozza rám, ezt is felfirkantottam a képzeletben vezetett listámra, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amiket a fejére kell olvasnom, ha egyszer elkapom egy normális beszélgetésre banyák, vámpírok és fegyverkereskedők nélkül.

  • Lexi, ő pedig itt Aud, a házmester.

  • Mellesleg szerelemboszorkány. - húzta ki magát gyorsan, már amennyire a púpjától tellett. Máris kevésbé voltam féltékeny Natre, hogy látta Barbie anyját, sokat csökkent a szememben a szerelemboszorkányok vonzereje.

  • Igen, csakhogy megpróbálta behálózni a legfőbb tisztavérűt, ezért büntetést kellett kapnia, miután megszülte az ikerhúgaim, apám megbüntette. - lépett mellém Drauphnir és lesajnálóan nézett az apró ráncos öregasszonyra, akit én is szántam már egy picit, de éppen csak egy hangyányit.

  • Nem tudom, hogy mennyire biztonságos volt idehoznod Alexandrát, főleg ha a víz az eleme. - fordult aztán Nat felé, a napszemüveg már nem volt az arcán, vörös szeme teljes lánggal világított.

  • Nem akartam hozni, ő ragaszkodott hozzá, mellesleg nem lesz baja, tud vigyázni magára. - közben rám nézett, megfejthetetlen tekintettel, de azért kicsit büszke voltam, hogy így nyilatkozik rólam, már megmarkoltam a zsebembe rejtett Szökőárat, ahogy átléptük az ajtót. A banya halhatatlanul motyogott, ahogy a régies stílusú drága festményekkel teleaggatott faló folyosókon vezetett végig minket. A vámpírok is ott voltak mindenütt, olyan tizenötöt számoltam meg. Mind lenyűgözően kecses és gyönyörű volt, rubinvörös szemmel, ami kiviláglott holtsápadt arcukból, mint megannyi márványszobor, úgy ücsörögtek a legkülönbözőbb helyeken és pózokban. A hajuk többnyire a lenyűgöző ezüstarany árnyalatú volt, de akadt néhány arany, vagy simán ezüsthajú is, még egy feketét is láttam, a ruháik néhánynak régies, párnak ezeréves báliruhák, amikből csodálkoztam, hogy nem reppen föl molyraj, ahogy elhaladunk a mozdulatlan tulaj mellett. Úgy éreztem magam, mint aki valami szürreális viaszbábú kiállításon sétálgat, de elfojtottam a borzongást, amit akkor éreztem, amikor a rubinszínű tekintetek a hátamba fúródtak. Egy olyan faragású vastag faajtó előtt álltunk meg, amiről szerintem a műkedvelő barátnőm Luna órákig tudott volna beszélni, de azt nem kívántam volna tőle, hogy megérintse, mert inkább elképzelni sem akartam, hogy miknek volt tanúja ez a csodás műremek.

  • Fenséges Vérmester, az unokái vannak itt. - mondta szerelemtől csöpögős hangon a ronda banya, mire már tényleg sajnáltam, és felírtam magamnak, hogy elmeséltessem a teljes történetét Nattel.

  • Jöjjenek. - szólt ki bentről egy olyan hang, hogy majdnem bepisiltem, pedig igazán láttam már néhány durva dolgot! Ebből a hangból azonban halál sugárzott és régi idők elfeledett kortalan hatalma. Minden idegszálam tiltakozott ellene, de követtem a két fiút, amikor beléptek. Semmi nem készített fel a látványra, ami fogadott. A Vérmester, vagy ki a fene, egy ódivatú heverőn ücsörgött, az ölében egy középkorú nővel, akinek a nyakén jól látszott a két szúrt pontocska, a férfi felállt, amikor beléptünk, a nőt pedig mint egy haszontalan zsákot, úgy dobta a földre. Lenyalta az ajkáról a vért, majd ránk mosolygott, a szemfogai hosszúak voltak és halálosak. Egészen lenyűgöző ezüstarany haja a háta közepéig ért és olyan egyenesen állt, mint aminek a végét láthatatlan súlyok húzzák lefelé. Mégis a szeme volt a legdurvább, azokban a rubinvörös szemekben valóban ott volt a halál és még valami más is, döbbenten olvastam ki a legfőbb vámpír tekintetéből a magányt. A két fiú letérdelt mellettem, de nem vettem észre, farkasszemet néztem a halál angyalával.

  • Ki vagy te? - a hangja még mindig megdöbbentő volt, de már tudtam tőle gondolkozni.

  • Alexandra, a víz Shenney. - közöltem kimérten, de még véletlenül sem pislogtam volna.

  • És milyen jogon jöttél ide? Vagy fel akarod ajánlani magad, mint a buta emberkék többsége? - bökött lezserül a szerencsétlenül heverő nő felé.

  • Nem, Nattel jöttem, hogy segítsek neki kideríteni, ki ölte meg a húgát. - nem tudom honnan volt jeges nyugalmam, talán valami eddig nem létező zsebből rángattam elő, de most mindenképp megvolt, annyira nem izgultam, mint egy matekfelelésnél, ez kicsit megdöbbentett, persze nem mutattam.

  • Az unokám társa vagy?

  • Miért, ki kérdezi, én megmondtam a nevem, de te még nem. - hallottam, hogy a két fiú élesen szívja be a levegőt, majd Nat felállt és körém font a karját, de ez sem zökkentett ki, egy pillanatig még farkasszemet néztünk, aztán elmosolyodott, na ez majdnem kiütött.

  • Haakon vagyok, igen azt hiszem ez a nevem, de már olyan régen nem szólított így senki, hogy talán nem is így hívnak. A gyermekeim Vérmesternek hívnak.

  • Szerintem ez olyan szenzációhajhász, de örülök, hogy megismertelek Haakon. - a név idegen csengésű volt a magyar szövegkörnyezetben, eddig igazán el sem gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy itt vagyok Norvégia egyik legészakibb részén és magyarul társalgok egy csapat vámpírral, hamar elhessegettem a dolog szürreálisságát és az előttem álló teremtménynek szenteltem a figyelmem.

  • Én is örülök, rég nem beszélgettem ilyen jót senkivel. - mosolyodott el úgy, amit már majdhogynem kedvesnek neveztem volna, ha nem fekszik egy ájult, majdnem halott nő mögötte a padlón.

  • Akkor mit szólnál, ha segítenél azon a szerencsétlenen? - böktem a fejemmel a nő felé, mire egészen meglepetten ráncolta a szemöldökét.

  • Miért kéne? Önként ajánlotta a vérét a családnak.

  • Aha, idejött, hogy szeretném, ha szárazra szívnátok? - kérdeztem nem kevés szarkazmussal és arra sem reagáltam, hogy Nat úgy szorítja a vállam, hogy annak biztosan nyoma marad.

  • Pontosan. - vonta meg méretes vállát Haakon, mire újra elhagytam az állam.

  • Biztosíthatlak, hogy ez valóban így volt, vannak efféle, fanatikusok. - mondta Drauphnir kissé undorodva, már nekem is megvolt a véleményem a csajról, de azért mégse akartam, hogy elvérezzen itt, akármilyen hülye is.

  • De azért valaki elláthatná, kérlek. - az utolsó szót csak hangtalanul formáltam, de a vámpír bólintott és hamarosan a feketehajú vámpírral tért vissza, majd néhány szót váltottam, talán norvégul, de nem igazán tudom, aztán szerencsére a feketehajú fölkapta a nőt, könnyedén, mintha nem is lett volna súlya, aztán távozott vele.

  • Neked és felettébb kellemes modorú társadnak megadom az engedélyt, hogy keresgéljetek a területemen. Drauphnir, te pedig kísérd el őket és vigyázz a lányra, ha bárki bántja, az velem húz ujjat. - jelentette ki, aztán leült a hatalmas, elsőre vasnak tűnő asztalához és kibámult a holdfényben fürdő tájra. Ő is szoborrá dermedt, mint a ház többi vámpírja, úgy éreztem, a lelke egy régebbi korban van jelen, a szívem összefacsarodott, mert lehet, hogy valóban félelmetes volt, de a magány körbelengte, azonban nem tudtam segíteni, csak minden jót kívántam a Vérmesternek és távoztam a szó szerint kifelé rángató fiúk után. Alig hogy becsukódott mögöttünk az ajtó Nat dühösen szorított a falhoz, a szeme épp olyan vörös volt, mint mindenkié és borzasztó haragos.

  • Te élvezed, ha az őrületbe kergetsz? Miért van az, hogy folyton csak mész az után a kék fejed után? Nem tudnál egy kicsit ijedtebb és kevésbé vagány lenni? A Vérmester, megközelítőleg olyan háromezer éves és már akkor itt élt, amikor ez még csak a rénszarvasok birodalma volt, sőt, szerintem talán akkor is, amikor a szárazföld még egészen máshogy nézett ki! Te meg odamész és bratyizol vele, meg fikázod a nevét! Esküszöm az az érzésem, hogy túlfejlett a halálvágyad! - annyira megdöbbentett Nat aggódása, hogy szólni sem tudtam a rám borított feltételezésektől, éppen folytatta volna, mire megpusziltam az orrát, aztán amikor döbbenten pislogott kisiklottam a kezei közül.

  • Bocsesz, majd figyelek. - mondtam neki két lépésről arrébb, vigyorogva, neki összeszűkült a szeme, aztán lemondóan sóhajtott és valakinek a csökönyösségéről makogott valamit, de eddigre én már belekaroltam Drauphnirba.

  • Na, itt az ideje, hogy elkezdjük a nyomozást, merre lakott Nat húga? - a vámpír olyan szélesen mosolygott, mint én, kilátszott a szemfogai hegye.

  • Menjünk. - bólintott, de ez a furcsa elszálltságérzés egészen addig nem tűnt el a fejem fölül, amíg jó messzire nem kerültünk a vámpírok otthonától, csak akkor kezdtem kicsit magamhoz térni és amikor a homlokom a hideg üvegnek támasztottam, akkor gondolkoztam el magam is az elmebeli állapotomon. Komolyan beszólogattam egy háromezer éves vámpírnak? Fogalmam sem volt, hogy mi lelt és kedvem lett volna nem csak odaszorítani, de jó sokszor bele is verni a fejem az ablakba.

  • Miért viselkedtem olyan hülyén? - nem bírtam tovább, de az is lehet, hogy csak véletlenül mondtam ki hangosan, de annyi biztos, hogy mind a két fiú azonnal felém fordult, csak a sofőr figyelt továbbra is a feladatára.

  • Szerintem ez azzal van kapcsolatban, hogy a víz az elemed, a vámpírok nagyon kedvelik a vizet, gyakorlatilag nekik is az az elemük. Arra gondoltam, hogy esetleg fokozottan fogod érdekelni őket, de arra nem hogy te is meghibbansz. - közölte Nat már-már barátságosan.

  • Ne beszélj úgy rólunk, mintha te nem tartoznál közénk. - vetette ellen Drauphnir.

  • Nem is tartozom, én varázsló vagyok és fejvadász, a halál hercege, de nem vámpír. - mondta összeszorított fogakkal.

  • Pedig dehogynem, valld be, hogy te is mindig sokkal nyugodtabb vagy a lány közelében, vagy nem? - vonta fel a vámpír ezüstarany szemöldökét.

  • De, de nem hiszem, hogy ez jelentene bármit is...

  • Pedig de, a vámpírok kedvelik a vizet, az nyugalmas, hűvös és sötét a mélye, ellentéte a tűznek a Napnak, ami elpusztít minket, a víz a vigaszunk. - közölte nyugodtan, én meg csak úgy kapkodtam ide-oda köztük a tekintetemet, mint aki egy teniszpartin igyekszik szemmel verni a labdát.

  • Ezt én is pontosan tudom, a tiszta vérű vámpírok kötődnek a vízhez, minket ezért nem éget a szenteltvíz, még akkor sem, ha valódi hittel áldották meg.

  • Nem, az azért van, mert élünk, a rokonság a lelki testvériség a vízzel egy sokkal régebbi dolog, talán a Vérmester mesél róla, ha megkérdezed, én nem is emlékszem, milyen régre nyúlik vissza.

  • Én nem csak azért szeretem őt, mert a víz Shenney!

  • Nem is ezt mondtam, csak azt, hogy lélekben testvérek vagytok, ezért értitek meg egymást olyan jól, legalább annyira vagy vámpír, mint mágus. - Drauphnir nyugalma lehengerlő volt és minden logikus abban, amit mondott, valóban teljesen nyugodt lettem, amikor már bent voltunk és akkor sem aggódtam, amikor az ősvámpírral beszéltem. Nattel pedig tényleg jó lenni, mint a béke kis szigete, soha nem értették a lányok mit kedvelek benne, gyakran még én se, lehet, hogy valóban az elemem miatt kezdtük kedvelni egymást, de abban biztos vagyok, hogy a kapcsolatunk már kinőtte ezt a dolgot. Elég volt emlékeznem a tegnapi gyerekvigyázásra és a jókedvű beszélgetésekre, máris nem maradt kétségem. Látva Nat borongós arckifejezését ezt az egész gondolatsort átküldtem neki fejben, a fekete kapcsolat, ami összefűzött minket tiltakozott, de láttam, hogy tudja és szép lassan átérzi azokat a gondolatokat, mint én. Szorosan megölelt, aztán megcsókolt, lihegtem amikor elváltunk és elvörösödtem, amikor megláttam Drauphnir mosolyát, nem tudom, hogy vágyódás, vagy boldogság volt-e benne. Végül megérkeztünk egy jól felszerelt szállodába, a fiúk külön szobát kaptak és nem tudom mit csináltak, de részemről én vettem egy hosszú forró zuhanyt, aztán szórakozásból két drága nehéz törölközőből fókás pizsamát csináltam magamnak és beájultam a fejedelmi méretű ágyba. Amikor felébredtem még sütött a Nap, a meleg aranyfény megcirógatta az arcom és nagy nehezen fölkeltem. Végre rendesen szemügyre vettem a szobát, nem csak úgy mintegy frissen keltett zombi. A színe narancsos volt, a bútorok csillogó fából készültek, mégis a minibárnak örültem a legjobban, amit valami briliáns ember csokival töltött meg pia helyett. Miután kellő tiszteletet adtam a csokoholizmusom bűnös élvezetének felfedezőútra indultam, persze először a pizsamám farmerrá magas szárú csizmává és mélykék garbóvá bűvöltem. A portán megérdeklődtem, hogy melyik szobában laknak a fiúk, de amikor megkaptam a szobaszámot, még megtekintettem a méretes bárt, aztán rendeltem valami szilárd kaját magamnak, amikor visszatértem a szobámba, őszintén örültem, hogy a személyzet egy része beszélt magyarul, mert én az idegen nyelvekkel álltam hadilábon. Aztán amikor jóllaktam, felkerestem Nat szobáját, a szemét nem volt ott! Rákerestem a kapcsolaton át, de jól elbástyázta magát, csak annyit küldött: Maradj ott, beszélj az unokatestvéremmel, ha kell valami. Dühöngve kerestem föl az említett szobát. Itt kinyílt az ajtó, de mintha egy barlangba léptem volna, egy eltévedt fénypászma, annyi nem volt semerre, csak egy vörösen világító szempár tanúskodott arról, hogy van lakója a szobának.

  • Örülök, hogy látlak. - tessékelt beljebb, nekem azonban rossz érzésem támadt, amikor becsukódott az ajtó és teljes lett a homály. Nem kellett azonban látnom, kiterjesztettem az adottságom és felkattintottam egy villanyt, kellemes narancsos fény hömpölygött végig a szobán. Drauphnir egy ideig csak pislogott, aztán megrázta a fejét.

  • Shenneyok. - csak ennyit mondott, aztán leült az ágy szélére, hófehér bőre világított a mélyvörös ágynemű előtt és csak egy farmert viselt, ez elég furcsán állt neki, mintha a királynőt látnád sportcipőben.

  • Miért kerestél meg? - kérdezte egy rövid csend után.

  • Hogy eláruld merre van az a szemét Nat.

  • A gyilkost keresi, gondolom a húga házához ment. - vonta meg a vállát.

  • És engem miért nem vitt magával? - kérdeztem dühösen.

  • Mert mi csak hátráltatjuk és szerintem nem szeretné, ha látnád, ahogy információkat szerez. Az unokatestvérem remek alak, nagyon kedvelem, ő pedig téged, de sok minden van még, amit nem tudsz róla és amit szerintem fél elmondani.

  • Akkor mesélj. - huppantam le mellé, nem zavartattam magam a csizmám miatt, egyrészt nem volt koszos, elvégre alig pár perce csináltam, másrészt pedig egy ilyen helyen azt csinálunk, amit akarunk.

  • Nos, először is ő már elég öreg, bár én még nála is előbb születtem pár évvel, de ő lassan háromszáz lesz, emellett fejvadász, mindenkit akit a gonosz pártján talál, könnyű szívvel kiüt a játékból, amit úgy neveznek élet. Könyörtelen és célratörő, de nagyon szereti a rokonait, még ha ezt nem is vallja be soha. - tartott egy kis szünetet, amit ki is használtam.

  • Ezt mind tudom és azt hiszem már el is fogadtam. - kedvesen rám mosolygott, majd megveregette a vállam és fölállt, a mozgása is nagyon hasonlított Natéhez, ahogy a hűtőjéhez ment.

  • Kérsz egy kis csokit? Tudod én nem eszem. - emelt elő egy táblát, amire le is csaptam. Sokan biztos azt gondolják, hogy hamarosan akkora leszek, mint egy ház, ha így folytatom a csokibetermelést, de ezzel nem értek egyet. Egyrészt, szerencsére az erőm megkapása óta nem nagyon változok, másrészt pedig régen se tartott vissza a cukorbetegség, érelmeszesedés, trombózis, vagy bármi, amit kaphattam volna emiatt, méh mindig jobb, mintha piálnék, vagy cigiznék, nem?

  • Hmm, ez mennyi volt. - a padlón ücsörögtem a bűnöm skarlátbetűkként mutató papírok között, Drauphnir nem messze ült és most hangosan felnevetett.

  • Te valóban egy haláli figura vagy, kezdem érteni, Nat mit kedvel benned.

  • Kösz, ez jól esett, de most éppen telítődve vagyok boldogsággal, még az sem zavarna, ha Nat egyedül nyomozná ki az ügyet, de azt hiszem, ha továbbra is itt hagy, halálra csokizom magam, tudod, az egy szép halál. - újabb kuncogás, majd hirtelen odahajolt és megszagolta a nyakam, olyan hamar vissza is húzódott, ahogy jött, de azért ránéztem.

  • Bocsi, csak már régóta nem tudom eldönteni, mire is emlékeztet az illatod, de talán azt mondanám olyan, mint az óceáné, érdekes. Most azonban boldog illatod is van, tényleg jó lehet a csoki.

  • Azt ne mond, hogy még soha nem ettél csokoládét?! - néztem rá úgy, mint egy tömeggyilkosra, szerényen megvonta a vállát.

  • Én tisztavérű vámpír vagyok, kizárólag a vért tudja feldolgozni a szervezetem, másra nincs is szükség.

  • Hát szar lehet.

  • Tényleg az, sokszor szívesebben lennék ember. - sóhajtott fel és láttam, hogy a jókedve elszáll, hosszú fehér ujjait bámulta, de szerintem nem látta őket.

  • Mi a baj Drauphnir, nekem bármit elmondhatsz. - fogtam meg a kezét, nem tudom miért, de egészen közeli barátomnak éreztem, talán amiatt a vizes dolog miatt.

  • Én, velem baj van, nagyapám nagyon dühös és hát, mindenki kirekeszt és nem viselnek el. - óvatosan fogalmazott, úgy ejtette ki a szavakat, mintha mindegyik időzített bomba lenne, csöndbe vártam, úgy éreztem, az a legjobb, ha elmondja, mi bántja, nekem az segíteni szokott.

  • Én, nem tudom biztosítani a tisztavérű vérvonal továbbvivését, képtelen vagyok lefeküdni egy nővel. - és hopp, itt megvilágosodtam, kissé megdöbbentem, tekintve, hogy a fiú mindig olyan pasisan viselkedett, meg úgy mindent, de ezt nem mondtam, csak bátorítóan megöleltem.

  • Örülök, hogy elmondtad. - mosolyogtam rá, ő pedig csak elkerekedett rubinszínű szemekkel bámult.

  • Nem is akadsz ki, vagy mész ki a szobából, meg ilyenek? - zavartan babrálta a farmerja szárát.

  • Dehogy, amíg nem csórod el a pasim jó haverok vagyunk. - vigyorogtam rá, egészen furcsa volt, de tényleg nem zavart a dolog, jó fej volt és szerettem vele beszélgetni, a többi az ő dolga.

  • Köszönöm, ez sokat jelent nekem, őszintén. - mondta egészen ünnepélyesen. Ekkor nyitott be Nat, gáz lett volna a helyzet, mert ott ücsörögtünk a földön, a srác félmeztelenül és még mindig átkaroltam fél kézzel a vállát, és még annak ellenére, hogy épp az előbb jelentette be, hogy meleg, még úgy is furi volt kicsit.

  • Szia Nat. - mondtam tüntetően hidegen, aztán meg is bántam, mert csak egyet villant vörösen a szeme, aztán lecsúszott a falnál és a térdére támasztotta az állát, egészen feldúltnak tűnt.

  • Megvagy? - másztam oda hozzá, felkínálva az utolsó csokit békeajándékképpen, hamar meg is ette, de olyan problémája lehetett, amin a csoki nem segít.

  • Én még igen, de Kamilla elment, eddig igazán fel sem fogtam, de most, hogy láttam a dolgait és éreztem az illatát, meg a halál szagát összekeveredni, igazából csak most fogtam föl. - a fejét a falnak döntötte és lehunyta a szemét, igyekeztem boldogságot és megnyugvást sugározni felé a köteléken keresztül, aminek egy bágyadt mosolyt is köszönhettem, de semmi többet.

  • Megbosszuljuk a halálát. - ült le mellénk Drauphnir is.

  • Köszönöm Draup, te vagy a legtűrhetőbb a bandából. - küldött neki is egy mosolyt, mire a vámpírfiú bólintott.

  • Ez is az övé volt, több is volt neki. - pörgetett az ujjai között egy antik karkötőt, majd sóhajtva fölállt.

  • Fürödj le nyugodtan, addig mi Lexivel hozunk neked enni. - ajánlotta Drauphnir, és amikor Nat bevonult a fürdőbe mi az étkezőbe indultunk én félúton megálltam megcsodálni egy meseszép orchideát és szóltam a vámpírnak, hogy menjen nyugodtan előre. Az egyik takarítónő ekkor jött ki a szobából, halálra rémült, amikor meglátott.

  • Bo-bo-csánat nem vettem észre. - hebegte és felemelte a kezét, amin megcsillant egy pont olyan karkötő, mint Nat húgáé, a pulzusom felgyorsult, de az arcomon maszkszerű mosoly terült szét.

  • Semmi gond már megyek is. - legyintettem és elsétáltam a sarokig, nem csalódtam, ahogy eltűntem, gyors lépések és a takarítónő is elrohant, óvatosan követtem, a kezembe szorítva a Szökőárat. A kocsiját, amit tolt, hamar elhagyta és beugrott egy liftbe, ahogy kiszállt, visszahívtam a liftet, az adottságommal őrült tempóra ösztökélve és megparancsoltam neki, hogy ugyan oda vigyen, ahová a nőt. A lámpákat kikapcsoltam és csak résnyire nyitottam az ajtót. Így is láttam a lepukkant legalsó szintet, ami a munkások helye volt és hallottam a folytott beszélgetést.

  • Biztos hogy az egyikük láttad?

  • Igen! Igen! A nőt, aki velük jött, ő szerintem nem vámpír, de valószínűleg a szörnyek befolyása alatt áll. - a takarító nő hangja volt és nagyon rémült.

  • Akkor még ma támadunk, lehetőleg nappal, mert akkor a szörnyek a koporsóikban pihennek! Eljött az igazság órája és mialatt mi ezekkel számolunk le, addig a testvéreink talán pár órán belül megkezdik a támadást a valódi kúriájuk felé, ahová az áldozataik is viszik!

  • Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt odaküldeni Amandát? Mi van, ha megölték?

  • Akkor a jó cél érdekében halt meg, a szervezetében ezüstnitrát volt és szenteltvizet, meg hagymát evett, a szörnyek legyengülnek tőle.

  • Itt az ideje, hogy támadjunk! - a harmadik hang után rengeteg ember mormolása hallatszott mire megrémültem és fölvittem magam a lifttel. Sok ideig csak álltam Nat ajtaja előtt, amit láttam a vámpírokból, az nem festett olyan jó képet róluk, talán valóban megérdemlik a halált. De nem, azonnal elkergettem ezt a botor gondolatot, nem az én dolgom az emberek, vagy vámpírok megítélése, senkit nem hagyhatok a sorsára, csak mert gonosznak tartom, ráadásul bennük láttam a lehetőséget, hogy megjavuljanak. Benyitottam az ajtón. Bent a két fiú meglepetten nézett föl rám, hamar elmondtam nekik, mit hallottam.

  • Ilyen nincs, elkapjuk a férgeket! - sziszegte dühösen Drauphnir és indult is volna végrehajtani, de megfogtam a karját.

  • Nem, azok az emberek nem tettek semmit, még és ahogy nekik nincs joguk, úgy neked sincs bántani őket. - jó előre kigondoltam a dolgot és láttam, hogy a fiú is megérti az érvelésem.

  • És mi van, ha ők ölték meg a húgom? - kérdezte Nat egészen halkan, az arca sápadt volt, olyannyira, hogy már egészen vámpírnak tűnt, ahogy a vörös kiszorította a lilát a szeméből.

  • Azt majd kiderítjük, elkapjuk és kiszedjük belőlük, de most inkább induljunk, hogy figyelmeztethessük a többieket is! - mondtam, mire bólintottak. Rekordidő alatt öltöztek teljesen föl és szereltek magukra Rambót elriasztó fegyverarzenált, én csak a Szökőárat vettem a kezembe és maradtam a csizma-farmer-garbó összeállításnál. Amikor lerohantunk a lépcsőn és az előtérbe értünk, Drauphnir szoborrá merevedett.

  • Még nem ment le a Nap. - suttogta ijedten, én meglepetten pillantottam rá, Nat izgatottan.

  • Nincs időnk Draup, mennünk kell! - mondta a barátom.

  • Nem lehet... nem...

  • Légy erős! - mondta és levette a pólóját, majd a másik fiú fejére kötötte és megfogta a kezét, aztán nekiindult, olyan gyorsak voltak, hogy csak egy elmosódott foltot láttam belőlük. Amikor a kocsiban utolértem őket megdöbbentő látvány tárult elém, a fekete üléseket a lesötétített ablakok mögött a vámpír szörnyen nézett ki. Elég csúnyán elvörösödött az arca, a keze pedig, ami kilátszott, hólyagosra égett, pedig alig pár percet lehetett a napon.

  • A tiszta vér átka. - szűrte a fogai között, majd jelzett a sofőrnek, hogy taposson a gázra. Csikorgó gumikkal lőttünk ki és úgy száguldottunk, mint az őrültek. Valami fekete átlátszatlan plexi boríthatta az ablakokat, ami nappal leereszkedik, mert most akárhogy erőltettem a szemem, nem láttam ki. Az út sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor eljöttünk onnan és tudtam, hogy baj van, amikor a puskaropogás megütötte a fülem. Kipattantam az autóból, Nattel együtt, a vámpírház lángokban állt, megerőltettem magam. Sűrű esőfelhő gyűlt a ház fölé, kitakarva a napot és sűrű vízfüggönyt zúdítva a házra, a lángok azonnal kialudtak és az éjszaka teremtményei szakadt ruhában, kormosan előmásztak az ablakokon, amikor az első embert elkapták, közbeléptem.

  • Ne, nem bánthatjátok őket!

  • Miért nem? - kérdezte az aranyhajú vámpír, aki egy kézzel a torkánál fogva tartott egy puskás férfit.

  • Mert akkor elviszem a felhőt és szénné éget a Nap.

  • Tedd le a férfit fiam. - lépett elő egy szenes alak, először föl sem ismerten Haakont.

  • Köszönöm. - mondtam neki, de ő csak biccentett.

  • Mit kérsz tőlünk, a segítségért cserébe? Nem tudom, miért jöttél, de nélküled halottak lennénk. - mondta kimérten.

  • Ezeknek az embereknek az életét, és azt, hogy derítsük ki valahogyan, melyikük ölte meg Kamillát. - izgatott pusmogás támadt a vámpírok soraiban, az emberek bénultan álltak.

  • Leköteleztél, bármit kérhetnél a világon és te ezeket a pondrókat akarok? - vonta ffel szenes szemöldökét Haakon.

  • Igen. - a vezér egy ideig töprengett, majd biccentett.

  • Legyen, de mégis mit tegyünk? Ezek az emberek tönkretették az otthonunk és biztosan egyre többen lesznek.

  • Nos, ha adhatok egy tanácsot, először is, menjetek el innen. Illeszkedjetek be az emberi világba, lakjatok rendes helyeken, esetleg indítsatok vállalkozásokat. Aztán ne öljetek többet embert, vegyetek vért vérbankokból, vagy valami ilyesmi – vontam vállat, a mormolás felerősödött.

  • És mégis hogy tegyük meg ezt? Itt élünk, ez a hazánk, nem az emberek világa.

  • Szerintem Drauphnir tud segíteni, igaz? - fordultam a fiú felé, aki nem rég szállt ki a kocsiból, az arca még mindig égett volt, de látszott rajta a reménykedés.

  • Legyen, de előbb ezekkel számolunk. - éppen tiltakoztam volna, amikor Nat megfogta a vállam, a vámpírok pedig az emberekhez léptek. Az emberek tekintete kiürült, olyanok lettek, mint a próbababák, ahogy a vörös szemekbe néztek, hamarosan zombiként mentek a kocsijaikhoz a vámpírok pedig követték őket. Az egész teljesen megdöbbentő volt, a mi autónk ment elől, mögötte pedig az exvámpírvadászok a vadat szállítva. Megbotránkozni sem volt erőm, mert a felhőt ki kellett terjesztenem mindenki fölé és fenntartanom egész úton. Gyakorlatilag szédelegtem csak, amikor Haakon biztosított a hálájáról a szakadt vámpírok pedig beáramlottak a hotelba, aztán azt hiszem kifeküdtem. Kényelmes helyen ébredtem, kellemes melegben, a szemem nagyon nem akar kinyílni, de végül mégis sikerült fölfeszítenem. A gépen voltam és Nat ölében ültem, az arca békés és boldog volt.

  • Mi történt? - kérdeztem álomtól bágyadt hangon.

  • Megmentetted az embereket és a vámpírokat, Haakon kiszedte belőlük, melyik ölte meg Kamillát, egy börtöntöltelék fazon, rajta kívül mindenki épségben van. Mondtam már, hogy szeretlek?

  • Hmm, nem is tudom, de ne felejtsd el megismételni, ha felkeltem. - motyogtam, majd visszaaludtam. Legközelebb arra ébredtem, hogy Nat óvatosan kelteget, hogy itt vagyunk. Kora reggel volt és a házunk előtt álltunk, Nat óvatosan letett a lábamra, majd adott egy csókot és olyan gyorsan eltűnt, mint egy álom. Félkómásan betámolyogtam a házba és igazán nem tehettem róla, de röhögőgörcsbe törtem ki, amikor anyuék megkérdezték, hogy mit csináltam Loláéknál, esetleg romantikus filmeket néztünk és körmöt festettünk? Ezek után szerintem várható volt a reakcióm. De bocsánatot kértem és felvánszorogtam a szobámba aludni még egy kicsit. Jezi előjött a szekrényem alatti ideiglenes búvóhelyéről, a hétvégét mindig másnál töltötte, most éppen nálam és még elmeséltem neki a dolgokat, mielőtt beájultam, meg megkértem, hogy ébresszen fel úgy dél körül. A vasárnap nyugis volt, anyu szülinapját tartottuk és gyereknapot, egy átlagos lány, átlagos napja, ki is gondolnál, hogy Norvégiából jöttem, ahol vámpírok hátborzongató dolgaiba csöppentem? Senki, csak egy átlagos lány, átlagos hétvégéje.